Felvezetésében Diószegi László, a magyarországi Teleki László Alapítvány igazgatója, a beszélgetés moderátora leszögezte: az erdélyi magyarság ambivalens módon viselkedik a moldvai csángókkal szemben, és elterjedt, hogy az elrománosodás utolsó pillanatait élik, ezzel szemben Ma­gyarországon nem így látják a helyzetet. Ferencz Éva, Külsőrekecsinben tanító kézdivásárhelyi tanár szerint az erdélyi közösség a csángókban a munkaerőt látja, aki ősszel eljön erdélyi falvakba betakarítani a terményt, sokan pedig mitikus, archaikus világnak tekintik Csángóföldet, mások úgy vélik, oldják meg ők saját sorsukat, talán ezért nem vesznek részt a Kereszt­szülő programban.
Márton Attila, a moldvai magyar oktatási program jelenlegi irányítója 2002 őszétől tanít Lészpeden, kezdetben azt gondolta, meg kell tanítani írni, olvasni a gyermekeket, de később belátta, ennél sokkal többről van szó, a hagyományokat kell ápolni, visszatérni a népmesékhez, ami igazán az övék. Szerinte a székely oktatók indulnak a legjobb esélyekkel az oktatási programban, mert sokan faluról származnak, ismerik a falu világát, ráadásul tudnak románul, így ők „egyféle átmenetet képeznek az archaikus magyarok és a magyarországi magyarok között”.
„Én is székely vagyok, tudom, hogy minden székely családban van egy elképzelés arról, hogy kik a csángók. Valószínű, tudatlanságuk miatt sokan úgy gondolják, a csángók elfutottak, amikor itthon a székelyek helytálltak. Még a tanárok is időnként hangot adnak az ilyen véleményeknek” – véli Ferencz Gab­riella, a csíkszeredai csángó bentlakás pedagógusa.
A moderátor szerint „a 2012-es váltás után, amikor a magyar kormány kérésére a Moldvai Csángómagyarok Szövetsége (MCSMSZ) átadta az oktatási programot az RMPSZ-nek, sokféle vélekedés kapott lábra, hogy ilyen a program, olyan a program”, és arra kérte Márton Attilát, vázolja a jelenlegi helyzetet. A programvezető elmondta, jelenleg huszonhat helyszínen tartanak magyar órákat iskolán kívül és iskolában, negyvennyolc tanár és több, mint kétezer gyermek vesz részt ebben, ősztől pedig még két faluban, Szőlőhegyen és Újfaluban is megkezdik az oktatást. Az elmúlt tanévben ötvennégy csángó diák tanult Csíkszeredában magyar középiskolában, a nemrég tartott IX. osztályos felvételire húszan jelentkeztek, és mind bejutottak. Érettségi után évente öten-hatan folytatják tanulmányaikat felsőoktatásban, amihez szintén kapnak támogatást, de legtöbben Erdélyben vagy Magyarországon maradnak, ritka az az egyetemet végzett fiatal, aki visszatér Moldvába.
„Nem azon áll vagy bukik az oktatási program sorsa, hogy ki irányítja, hanem azoktól függ sikere, akik mindennapi jelenlétükkel erősítik a gyermekekben, hogy jó magyarul beszélni, és ha tudnak magyarul, megduplázódik az esélyük az életben.”
A csángó jövőteremtésről szólva Ferencz Éva úgy véli, ez nem olyan feladat, ami egy ember életében sikerre vihető. El kellene dönteni: a csángó jövőről, vagy az oktatási program jövőjéről beszélünk. Túl kell lépni azon, hogy az oktatással ez megoldható. Százötven éve megoldatlan kérdés, de változtak a viszonyok, változtak a feladatok. Fel kellene fogni, hogy a csángó sors Erdély sorsa is. Akik azt mondják, hogy a csángók elmaradottak, azok tévednek, hisz a csángók előttünk járnak, megmutatván, mi történik, ha magára hagynak egy közösséget, ha ez a közösség szegény, intézményeit lebutítják, és lassan beolvad a többségbe. Lászlóffy Pál szerint egységes stratégiára lenne szükség Erdélyben és Magyarországon, de szerinte mégsem az oktatás fogja megtartani a csángókat, hanem az utca, és idézte egy csángó asszony szavait: „Minket megtart az utca, mert mi kell megőrizzük a nyelvet, ha mi nem vigyázunk magunkra, akkor biza elveszünk.”
A beszélgetés összegzésében Diószegi László elmondta, mind a két oldalon van hiba és javítanivaló, a magyarországi oldalon a túlzott elvárások, a múltba tekintés a hiba, Erdélyben a társadalom nagy része közömbös, sőt, esetenként negatív módon viselkedik a csángó kérdéssel szemben. Szerinte egymásra kellene találni, és bevonni a katolikus egyházat is, mert Erdély nélkül és az egyház nélkül a csángó kérdést megoldani nem lehet.
A Háromszék érdeklődésére, hogy mit ért konkrétan a csángó kérdés megoldásán, mi tulajdonképpen a cél e tekintetben, Diószegi László így válaszolt: „Addig, amíg a csángó kérdésen dolgozni tudunk, addig van csángó kérdés, és ez a csángó kérdés jövője is. Nem tudom megmondani, hogy lesznek-e húsz év múlva csángók, és azt sem, hogy van-e ilyen tekintetben értelme annak, hogy itt dolgozunk, de azt sem tudom megmondani, hogy ötven-száz év múlva beszélnek-e még a földön magyarul, hiszen a tendenciák e tekintetben sem jók. Nem vagyunk jósok és jövőbelátók, ezért egyet tehetünk, hogy a rövid távú célokat próbáljuk minél jobban megoldani. Ez a csángó kérdésre is igaz. A csángók addig lesznek, amíg az utca megtartja őket. Amíg az utcán azt mondják egymásnak, adjon Isten jó reggelt, nekünk addig van dolgunk, feladatunk. Utána lehet kutatni a csángó kérdést, de az már egy tudományos stúdium. Amíg van, akit magyarul tanítani, addig van feladatunk, és nem annak latolgatása, hogy ez meddig lesz így, hanem inkább annak kell örvendenünk, hogy most még van, és holnapra is marad dolgunk.”