A védhatalmi státus és a Tőkés László felvetette javaslat körüli hajcihő terminológiailag jogi félreértésen alapul. Magyarország már lépett fel védőhatalomként a közelmúltban, az amerikai nagykövetség Líbiában ugyanis egy ideig működésképtelen volt, s akkor folyamodott a washingtoni diplomáciája e magyar segítséghez.
A genfi egyezményben meghatározott védhatalom ugyanis azt az államot jelöli, amely „a diplomáciai viszony megszakítása, különösen háború, ill. fegyveres konfliktus esetén valamely más állam érdekeit egy harmadik állammal való viszonyban főként humanitárius célból képviseli”.
A „védhatalom” viszont a javaslatban szereplő osztrák példára visszavezetve merőben mást jelent. A kisebbségi jogi és történelmi irodalomban Ausztriát azért nevezik így, mert sikerült elismertetnie nemzetközi téren, hogy a saját nemzetéből kiszakított dél-tiroli osztrákok jogcsorbítása dolgában annak képviseletében mint tárgyalópartner léphessen fel, azaz hogy illetékes annak védelmében szót emelni. Meg kell jegyezni, hogy az osztrákok – noha a megvont határt, mely elszakította őket dél-tiroli testvéreiktől, mindig igazságtalannak tartották, azt mégsem kérdőjelezték meg – a határmódosításról mint lehetőségről lemondtak. Ennek millió oka lehetett, viszont mindenképp szerepet játszott abban, hogy elismerték az osztrák állam illetékességét arra, hogy befolyással legyen a dél-tiroli kérdés megoldására. Az osztrák védhatalmi státus tehát „arra utal, hogy az olasz–osztrák viszonyban Ausztria a fentebb tárgyalt jognyilatkozatok: párizsi szerződés, ENSZ-határozatok, kormánynyilatkozatok alapján e népcsoport érdekeit jogosult képviselni” – írja egy műhelytanulmányban a kérdésről Mézes Zsolt László (A dél-tiroli autonómia egyes elemeinek adaptációs lehetőségei a határon túli magyar kisebbségek vonatkozásában).
A hivatkozott dokumentumok magyar–román vonatkozásban is léteznek, az erdélyi magyarság, ezen belül a székelység vitatott létkérdéseinek tárgyalásos úton való rendezésére tehát nem rosszak a kilátások, különösen hogy szaporodnak a precedensek, mert mára nem csupán a dél-tiroli példára hivatkozhatunk. A szerző összegezésében kiemel pár fontos körülményt, melynek szerepe volt a dél-tiroliak sorsának a belső önrendelkezés alapján való rendezésében. Kettőre hívnók fel a figyelmet. Az egyik: „kiemelkedő jelentőségű tény, hogy a két államhatalom le tudott mondani arról, hogy saját végrehajtó hatalma felügyelje a kialakított önkormányzatiságot. Ehelyett egy olyan hatalmi megosztó és újraelosztó rendszert alkotott, amely mindezek gyakorlását a helyi szintekre vitte le.” A másik pedig: fontosnak tartja, hogy a két állam ugyanazon nyugati demokratikus államközösség tagja volt, értékközösség is fennállt hát köztük.
Akik ma Bukarestben a nacionalista kórus szólamainak hangoztatásával egymásra licitálnak, sőt, megtorlással fenyegetnek, nyilván, nem tudatosították még kellőképpen, mit jelentenek az utóbbi húsz év változásai. Ha tudnák – és biztosan ráébrednek egyszer –, már a tárgyalásokra kellene készülniük.
.jpg)
