Igazából csak a berecki Rózsa Jóska ismeri úgy az egykori ezeréves magyar határ vidékét, mint saját tenyerét. Sósmező felette ismeret­len táj a Csonkaországból érkezők számára. Ott közel sem nyújt annyi látnivalót a hely, mint Gyimesbükkön, s a Csernika-patak híd­ja sem idegenforgalmi kuriózum, miként az örökmozgó kőolajkutak látványa sem. Csak akkor válik érdekessé bárki számára ez a hely is, amikor kiderül, hogy a sósmezői kőolaj­telepeket már a XIX. század végén leírták az osztrák–magyar geológusok, s az itt feltörő híg földi viaszt idősebb generációnk is látta gyerekkorában, amikor szekérkenésre hasz­nált degenyeg néven hordókkal megrakott szekerekkel szállították Erdélybe az Ojtoz-völgyi román fuvarosok. Ebben az övezetben több mint tíz kilométer szélességű, gazdag lomberdőkkel borított hegyvidéket az 1968-as hazai megyésítés alkalmával mitőlünk a szomszédos megyékhez (Bákó, Vrancea) csatoltak. A turista számára ez ma semmit nem jelent, többet azonban, veszteséget és bajt azoknak a településeknek, amelyeknek erdő-közbirtokosságai a szomszédos megyék tör­vényszékein több mint két évtizede perelnek vagyonuk visszaszerzéséért.
De nemcsak erről mesél ez a táj, hanem az Ojtoz-völgyi világháborús harcokról, a sós­mezői monarchiabeli hősi temető meglepe­téseiről, ahol a sírkeresztekről eltüntette az „idő” az ellentábor hőseinek neveit.
Legalább ennyi meglepetést, sőt, csalódást okoz a messzi földről ideérkezőknek a törcsvári kastély. Ahol ugyan elmondják, hogy semmi köze hozzá a Drakula-mítosznak, mégis az ír Bram Stoker (1847–1912) regénye nyomán szinte megállíthatatlan az erre kíváncsi turistainvázió. Bár kimondottan az író szobájának négy fala között született a regény (Stoker soha nem járt Közép-Kelet-Európában), a múzeumosok kénytelenek voltak két kis emeleti Drakula-szobát berendezni, ahol Vlad Ţepeş életét, családfáját, korabeli fegyvereket és viseleteket, majd Bram Stoker életét ismerheti meg a látogató. Zömük csalódottan távozik, mert nem erre számított. A belépőnél kifüggesztett rövid vártörténet szövege már megközelíti a valóságot. Fotokópiákról tekintenek a jámbor látogatóra a várat építtető Anjou Lajos magyar király s azok az erdélyi  fejedelmek, akik birtokolták az erősséget, köztük szálegyedül az Öreg Mircea havaselvi fejedelem. Aki meg „valódi” Drakula-várat akar látni, azt Beszter­ce-Naszód megyébe irányítják, ott, a Borgói-havasokban álló várban valóban megjárta magát a „titokzatos vajda”.
Emészteni kellett azokat a helytörténeti mazsolákat, amelyekkel lépten-nyomon találkozik a Háromszékre érkező. Mint az, hogy Gábor Áron kézdivásárhelyi ágyúgyárának mestere, Túróczi Mózes az egyetemi tanár Jeszenszky Géza felmenője volt; vagy hogy a Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírjához ellátogató Jakabos Ödön nem Érden született, ahol emlékét ápolja a Magyar Földrajzi Múzeum, hanem Nyujtódon; hogy Zabolán maga a tulajdonos gróf Mikes Katalin mutatta be a kastélyt, a parkot, és beszélt a család egykori meghurcoltatásáról, ráadásul a zabolai Csángó Múzeumban is ötletgazdája és tulajdonosa, Pozsony Ferenc vezette a látogatókat. Arra is rá lehetett csodálkozni, hogy úton-útfélen a legendás szép Erzsébet királynénak – Sissinek – emlékére bukkantak: Bereck felett emlékmű, a megyeszékhelyen róla elnevezett park, Sugásfürdőn borvízforrás őrzi a nevét.
Háromszéken mindent megkóstoltak a békéscsabaiak: a jó friss kovásznai borvizet és a gelencei Várza Ferenc szilvóriumát. Csodával határos élményt nyújt az Igazságos Mátyás és Beatrix királyné által készíttetett Fekete Madonna-falfreskó a Cenk alatti város Fekete-templomában, s a gelencei felszegi templomban éppen egy örökös szentség­imádás előtti csendben, néhány percig Szent László herceg társaságában a középkor varázslatos perceit élték meg. László István, a Meteor csoport szervezője-vezetője szerint ismeretekben és élményekben gazdagon távoznak Háromszékről.
Az igazi meglepetés azonban ezután kö­vetkezett. Szentkatolnán Bálint Gábor professzor szobrának láttán jutott tudomásukra, hogy testvéröccse, Szentkatolnai Bálint Be­ne­dek (1860–1920) székely iparművész és grafikus, az egykori kézdivásárhelyi rajztanár hamvai éppen Békéscsaba egyik elhagyott és felszámolás előtt álló temetőjében pihennek, ha­gyatékának egy részét pedig a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum őrzi. A képző­mű­vészeti lexikon a legjobb technikájú magyar famet­szőként emlegeti. Életéről Bakk Pál szent­katolnai nyugalmazott tanár és Borcsa János értekezett, utóbbi önálló kötetben számolt be életéről és tevékenységéről. Többek között tőlük is tudjuk, hogy a fametszés technikáját Budapesten Morelli Gusztávtól (1848–1909) sajátította el, aki az ottani Minta­rajz Iskola, majd az Iparművészeti Iskola tanára volt. Bálint Benedek fiatalon jut el Pá­rizsba, majd London, Bécs, München, Stutt­gart következett. Illuszt­rátorként részt vett Az Osztrák–Magyar Mo­narchia írásban és képben című, 21 kötetben megjelenő kiadvány­sorozat készítésében. Taní­tómestere Mo­relli, Munkácsy Mihály (1844–1900) egykori fa­metszője maga helyett Bálint Benedeket ajánl­ja a mesternek. Az igényes Munkácsynak Bálint Benedek nemcsak kedvelt fametszője, de festményeinek, grafikáinak sokszorosítója is volt. Ezenkívül több korabeli újság számára készített illusztrá­ciókat. Az 1848-49-es sza­badságharc ihlette fametszetei közül említést érdemelnek a Kossuth Lajost és Bem tá­bornokot megörö­kítő illusztrációi. Bá­lint Be­nedek 1912 őszén Békés megyében, majd Békéscsabán telepedett le, ahol feleségével, Nagy Karolinával együtt iparmű­vészeti kiállításokat rendez­tek. Új állomáshelyén sze­retettel befogadták, tisztelték, művészetét pe­dig értékelték. Szü­lőfalujában emléktáblát állítot­tak a római katolikus templom előtti várfalon.
Hinni szeretnénk, hogy a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum, ahol hagyaté­kának egy részét őrzik, a helybeli evangélikus és művészeti gimnázium tanári kara és mindenkori tanulói megőrzik emlékét. Ma is álló lakóházát nem jelöli emléktábla.