A Viharsarok fővárosában élő, Meteor nevű honismereti csapat számára eddig ismeretlen táj volt Háromszék és a Barcaság. A csapat fele már zsenge koránál fogva sem járhatott a Székelyföldön. A múlt és a jelen valóságára voltak kíváncsiak, merthogy az útikalauzok és a média ritkán nyúl le a dolgok-történések mélyére. Ismeretekkel gazdagodva keresték a történelmi igazságot Ojtoztól Törcsvárig.
Igazából csak a berecki Rózsa Jóska ismeri úgy az egykori ezeréves magyar határ vidékét, mint saját tenyerét. Sósmező felette ismeretlen táj a Csonkaországból érkezők számára. Ott közel sem nyújt annyi látnivalót a hely, mint Gyimesbükkön, s a Csernika-patak hídja sem idegenforgalmi kuriózum, miként az örökmozgó kőolajkutak látványa sem. Csak akkor válik érdekessé bárki számára ez a hely is, amikor kiderül, hogy a sósmezői kőolajtelepeket már a XIX. század végén leírták az osztrák–magyar geológusok, s az itt feltörő híg földi viaszt idősebb generációnk is látta gyerekkorában, amikor szekérkenésre használt degenyeg néven hordókkal megrakott szekerekkel szállították Erdélybe az Ojtoz-völgyi román fuvarosok. Ebben az övezetben több mint tíz kilométer szélességű, gazdag lomberdőkkel borított hegyvidéket az 1968-as hazai megyésítés alkalmával mitőlünk a szomszédos megyékhez (Bákó, Vrancea) csatoltak. A turista számára ez ma semmit nem jelent, többet azonban, veszteséget és bajt azoknak a településeknek, amelyeknek erdő-közbirtokosságai a szomszédos megyék törvényszékein több mint két évtizede perelnek vagyonuk visszaszerzéséért.
De nemcsak erről mesél ez a táj, hanem az Ojtoz-völgyi világháborús harcokról, a sósmezői monarchiabeli hősi temető meglepetéseiről, ahol a sírkeresztekről eltüntette az „idő” az ellentábor hőseinek neveit.
Legalább ennyi meglepetést, sőt, csalódást okoz a messzi földről ideérkezőknek a törcsvári kastély. Ahol ugyan elmondják, hogy semmi köze hozzá a Drakula-mítosznak, mégis az ír Bram Stoker (1847–1912) regénye nyomán szinte megállíthatatlan az erre kíváncsi turistainvázió. Bár kimondottan az író szobájának négy fala között született a regény (Stoker soha nem járt Közép-Kelet-Európában), a múzeumosok kénytelenek voltak két kis emeleti Drakula-szobát berendezni, ahol Vlad Ţepeş életét, családfáját, korabeli fegyvereket és viseleteket, majd Bram Stoker életét ismerheti meg a látogató. Zömük csalódottan távozik, mert nem erre számított. A belépőnél kifüggesztett rövid vártörténet szövege már megközelíti a valóságot. Fotokópiákról tekintenek a jámbor látogatóra a várat építtető Anjou Lajos magyar király s azok az erdélyi fejedelmek, akik birtokolták az erősséget, köztük szálegyedül az Öreg Mircea havaselvi fejedelem. Aki meg „valódi” Drakula-várat akar látni, azt Beszterce-Naszód megyébe irányítják, ott, a Borgói-havasokban álló várban valóban megjárta magát a „titokzatos vajda”.
Emészteni kellett azokat a helytörténeti mazsolákat, amelyekkel lépten-nyomon találkozik a Háromszékre érkező. Mint az, hogy Gábor Áron kézdivásárhelyi ágyúgyárának mestere, Túróczi Mózes az egyetemi tanár Jeszenszky Géza felmenője volt; vagy hogy a Kőrösi Csoma Sándor dardzsilingi sírjához ellátogató Jakabos Ödön nem Érden született, ahol emlékét ápolja a Magyar Földrajzi Múzeum, hanem Nyujtódon; hogy Zabolán maga a tulajdonos gróf Mikes Katalin mutatta be a kastélyt, a parkot, és beszélt a család egykori meghurcoltatásáról, ráadásul a zabolai Csángó Múzeumban is ötletgazdája és tulajdonosa, Pozsony Ferenc vezette a látogatókat. Arra is rá lehetett csodálkozni, hogy úton-útfélen a legendás szép Erzsébet királynénak – Sissinek – emlékére bukkantak: Bereck felett emlékmű, a megyeszékhelyen róla elnevezett park, Sugásfürdőn borvízforrás őrzi a nevét.
Háromszéken mindent megkóstoltak a békéscsabaiak: a jó friss kovásznai borvizet és a gelencei Várza Ferenc szilvóriumát. Csodával határos élményt nyújt az Igazságos Mátyás és Beatrix királyné által készíttetett Fekete Madonna-falfreskó a Cenk alatti város Fekete-templomában, s a gelencei felszegi templomban éppen egy örökös szentségimádás előtti csendben, néhány percig Szent László herceg társaságában a középkor varázslatos perceit élték meg. László István, a Meteor csoport szervezője-vezetője szerint ismeretekben és élményekben gazdagon távoznak Háromszékről.
Az igazi meglepetés azonban ezután következett. Szentkatolnán Bálint Gábor professzor szobrának láttán jutott tudomásukra, hogy testvéröccse, Szentkatolnai Bálint Benedek (1860–1920) székely iparművész és grafikus, az egykori kézdivásárhelyi rajztanár hamvai éppen Békéscsaba egyik elhagyott és felszámolás előtt álló temetőjében pihennek, hagyatékának egy részét pedig a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum őrzi. A képzőművészeti lexikon a legjobb technikájú magyar fametszőként emlegeti. Életéről Bakk Pál szentkatolnai nyugalmazott tanár és Borcsa János értekezett, utóbbi önálló kötetben számolt be életéről és tevékenységéről. Többek között tőlük is tudjuk, hogy a fametszés technikáját Budapesten Morelli Gusztávtól (1848–1909) sajátította el, aki az ottani Mintarajz Iskola, majd az Iparművészeti Iskola tanára volt. Bálint Benedek fiatalon jut el Párizsba, majd London, Bécs, München, Stuttgart következett. Illusztrátorként részt vett Az Osztrák–Magyar Monarchia írásban és képben című, 21 kötetben megjelenő kiadványsorozat készítésében. Tanítómestere Morelli, Munkácsy Mihály (1844–1900) egykori fametszője maga helyett Bálint Benedeket ajánlja a mesternek. Az igényes Munkácsynak Bálint Benedek nemcsak kedvelt fametszője, de festményeinek, grafikáinak sokszorosítója is volt. Ezenkívül több korabeli újság számára készített illusztrációkat. Az 1848-49-es szabadságharc ihlette fametszetei közül említést érdemelnek a Kossuth Lajost és Bem tábornokot megörökítő illusztrációi. Bálint Benedek 1912 őszén Békés megyében, majd Békéscsabán telepedett le, ahol feleségével, Nagy Karolinával együtt iparművészeti kiállításokat rendeztek. Új állomáshelyén szeretettel befogadták, tisztelték, művészetét pedig értékelték. Szülőfalujában emléktáblát állítottak a római katolikus templom előtti várfalon.
Hinni szeretnénk, hogy a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum, ahol hagyatékának egy részét őrzik, a helybeli evangélikus és művészeti gimnázium tanári kara és mindenkori tanulói megőrzik emlékét. Ma is álló lakóházát nem jelöli emléktábla.