Nehéz lenne eldönteni, hogy az élete delén levő, dolgozó és alkotó, Nagykárolyban élő Imreh András étolajgyári közgazdásznak mi áll közelebb a lelkéhez: gyakorlott genealógusként megírni a sepsikőröspataki Imreh család történetét, avagy újabb történetekkel kiegészíteni felmenője, Imreh Lajos Sáska sógor című, 1985-ben a bukaresti Kriterion Könyvkiadónál megjelent, tréfás történeteket tartalmazó kötetét.
– Ki az a személy az Imreh családban, aki örökölte édesapja, Imreh András (1924–2011) mókamesteri tehetségét? – kérdeztük Váncsa Lajosné Imreh Csillától, a sepsikőröspataki Csilla Panzió névadójától és működtetőjétől.
– Testvérbátyám, Imreh András örökölte ezt a tehetséget – felelte. – Könnyen megteheti, hogy elbeszélget vele, mert éppen itthon van rokoni látogatáson.
Imreh András elmondta, hogy az ő birtokában a Sáska sógor-kötet szerkesztőjének, néhai tordai tanár és néprajzkutató ifj. Imreh Lajos és édesapja, id. Imreh Lajos hagyatéka. Valóban szeretné, ha össze lehetne hozni egy új kiadást. A diktatúra idején a szerkesztőnek – néhai Vöő Gabriellának – felette kemény nyelvezeti feltételeket szabtak, s alaposan meg kellett fésülnie a tréfákat, a rusztikusabb kifejezések kigyomlálása révén sokat vesztettek a viccek eredeti hangulatukból. Ezt szeretné visszaigazítani és kibővíteni újabbakkal, olyanokkal, amelyek akkor valamilyen oknál fogva kimaradtak. Erre kellene pályázni, partnert keresni, talán éppen a Kriza János Néprajzi Társaságnál, mert meggyőződése, hogy bármennyire is merész vállalkozás manapság a könyvkiadás, ennek a műfajnak lenne piaca. Arra kértük Imreh Andrást, mondjon el az olvasóknak egy kevésbé ismert tréfát.
– Az idős székely elment az erdőre. Jól megrakta a szekerét, de gyenge volt lovacskája. Leszállt és ballagott a ló mellett, de nehezen haladtak. Eszébe jutott, hogy van a lajbi zsebében egy csípős paprika, amivel bekente a lónak a hátsó felét. Meg is ugrott a ló, trappolt hazafelé. Igen, de a székely nem ért vele. Hamar megkente magának is az északos felét, csak egy kicsivel többet talált tenni magának. Pillanatok alatt hazaért és odakiáltott feleségének: Asszony, ha hazajön a ló, fogd ki a szekérből, mert nekem még egyet kerülni kell!
– Édesapánk valóban nagy mestere volt a mókának – szólt közbe Imreh Csilla. – Egy olyan névnapra is emlékszem, hogy este megkezdte a vicceket, s még reggel is tartott belőle.
E sorok írója is jól ismerte néhai Imreh Andrást. A rendszerváltozás után Mezőtúr város Sepsikőröspatakkal kötött testvértelepülési kapcsolatot. Kirándulásra indultunk a Szent Anna-tóhoz. Akkor is megismétlődött a névnapi sztori. Imreh Bandi bácsi véget nem érő vicceivel szórakoztatta a vendégeket, s akkor is maradt belőlük még az esti vacsorához is! Viccszerető ember volt e sorok írójának egykori kedves tanítómestere, néhai Imreh Domokos (1915–2002) is. Életkedvét és vidámságát élete végéig a tréfák is táplálták.
Nemcsak a tréfa, hanem a nagyon hasznos családkutatás is hagyomány az Imreh családban. Főleg a magyarországi Dabason elhunyt Imreh József (1868–1946) főszolgabíró művelte nagy szakmai tudással és szorgalommal. Ezt örökölte és folytatja adatközlőnk, Imreh András. A dabasi főszolgabíró anyagának egy része a Sepsiszentgyörgyi Levéltárba került a másik Sepsiszentgyörgyön elhalt jeles genealógus, néhai dr. Imreh Barna (1908–1982) révén. A Dabasról hazakerült adatok a dr. Imreh Barna gyűjteményben találhatók. Az eredetileg sepsiszentkirályi Imreh család adatai a sepsiszentgyörgyi székhelyű Erdélyi Genealógiai Társaság segítségével már Imreh Andás CD-in vannak. Neki 1470-ig sikerült visszavezetnie a családfát. Megszállottságának bizonyítékaként, akárcsak a pénztárcáját, laptopját is hazahozta szülőfalujába. Kutatásai révén sok száz háromszéki családdal kapcsolta össze famíliáját. „Számomra a családkutatás siker és öröm. Ha én egy köznapi, nagyon elfelejtett embert felfedezek és beillesztem egy táblázatba, megmentettem őt az örökkévalóság számára” – mondta Imreh András.
