Amikor a zenész verset dalol, az író-költő gitárt ragad és közben rajzol – abból bizony már adódhatna ilyen-olyan probléma, például hogy egyszer csak fogja magát a nagy­érdemű, és inkább az odaát levő büfében tölti az est további részét. Háy János író, költő, képzőművész és Beck Zoltán zenész közös estjén, a Háy come Beck előadáson csütörtök este mégsem ez történt.
A nagyérdemű igenis, a helyén maradt, időnként önfeledten, máskor keserűen kacagott, mert az idő, a nő, az anya mindenkihez közel álló téma, az irónia pedig, melyet az est folyamán bőséggel ontottak – versben, dalban, prózában – kiválóan alkalmas arra is, hogy bár csipetnyi öniróniát ébresszen, és akként szemléljük magunkat a világban. S a játékból nehéz kiszállni, annál könnyebb viszont beszállni, így aztán a közönség soraiból is akadtak jelentkezők, kik Hamlet, Ophélia vagy éppen Claudius szerepét vállalva járultak hozzá a mai világba illesztett, lerövidített és átírt Shakespeare-darab előadásához. És lám, nem adódott probléma abból sem, hogy a nézőből lett színész – a határok átjárhatóak, erről szól egyebek mellett a PulzArt is.