Szeptember 6–7-én Piliscsabán rendhagyó találkozóra került sor, mely példa nélküli a magyar–magyar összefogás újkori történetében. Egy civil szervezet, a Kárpát-medencei Öko-szövetség példát mutatott a politikumnak, lehet az magyar, román, hogy igenis, az alulról indult kezdeményezés, civil kurázsi életképes, s ha tovább akarunk lépni, az autonómia érdekében és a közigazgatási átszervezés ellen így kell cselekedni.
A politikusok, tisztelet a kivételnek, úgy hajlanak, úgy döntenek, mint ahogy a szél fúj (de jaj, ha jön a Nemere), ám ha mi, civilek összefogunk, nincs olyan hatalom, mely a megindult folyamatot megállíthatná. Nem könnyű dió, nekünk is pár évbe belekerült, s volt egy erős, elhivatott, kitartó mag, mely összefogott a cél érdekében. Lassú víz partot mos: Újvidék (Vajdaság), Erdély (az egész Székelyfölddel), Felvidék (Szlovákia), Kárpátalja (Ukrajna), Délvidék (Szlovénia) és az anyaország bioegyesületei képesek egy nemes cél érdekében együttműködni, és így minden elérhető, megvalósítható, akár az autonómia is. De ehhez nem elég akarni: tenni, tenni kell. A székely autonómiáért folytatott küzdelemben a saját magunk által választott vagy önjelölt képviselőink hol keményen, hol puhán, úgy járják a táncot, ahogy a prímás húzza, pedig neki a vonóját a Dâmboviţa partján stimolják.
A katalánok épp a napokban mutatták meg, hogy együvé tartoznak, mindenféle politikai felfogástól függetlenül, pedig náluk is van több párt, tapasztaltam ott-tartózkodásomkor.
Nekünk, székelyeknek is ezt a mintát kellene követnünk: civileknek, szervezeteknek kellene a küzdelem élére állniuk, s ha a csapat összejött, akkor kellene lobogót bontani, fegyvernemet és vezért választani a Székely Nemzeti Tanács égisze alatt.
Ez ma a kihívás. Az idő kevés, a teendő sok, de a cél nemes, és csak rajtunk áll, hogy – akár az utolsó pillanatban is – merjünk nagyot akarni, lépni.
Bíró Zoltán, Árkos
