Nem vagyunk a meghátrálás emberei, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk – hirdette az uzoni szabadtéri istentiszteleten Ungvári Barna helybeli tiszteletes a téren összegyülekezett, közel ezer embernek.
Ne hátráljunk meg a nehézségektől, ne vessük el értékeinket – fejtette ki, és egy Bethlen Gábor-idézettel zárta beszédét: úgy cselekedjünk, hogy megmaradjunk. Derzsi György lisznyói református lelkipásztor keményebben fogalmazott: tetszik vagy sem, Székelyföld a miénk, apáink, anyáink lábnyoma nem eladó. Nem akarnak minket elfogadni, de amíg egymás kezét meg tudjuk fogni, addig bízhatunk benne, hogy nemcsak vagyunk, hanem leszünk is. Az igazságot hirdetni sokszor alkalmatlan – erősítette meg Albert Imre római katolikus plébános is. A közös ima és a magyar, illetve székely himnusz eléneklése után megszólaltak a harangok, magasra emelkedtek a zászlók, és a fúvószenekarok is rázendítettek. A környékbeliek és a község elöljárói a huszárok mögött (akik a rendőri utasítások dacára lovon maradtak) Szentivánlaborfalva irányába indultak, a Csíkból érkezett, zömmel székely ruhába, ünneplőbe öltözött csoportok pedig Kökös felé. Elöl a csíkszentgyörgyi fúvósok diktálták a ritmust, és vonult is lelkesen öreg-fiatal, majdnem öt kilométernyit, a sepsiszentgyörgyi letérőig: ott találkoztak a Kökösből jövőkkel. Mármint az első, tömött sorok, amelyek mögött lassan vékonyodott, végül el is szakadt az emberlánc. Ekkor néhányan kezdtek visszafordulni a folytonosság biztosításáért, de legtöbben tétován álltak, valamilyen útmutatásra, beszédre várva. Itt-ott énekeltek is, nem egyszerre és nem ugyanazt, ezért lassan mindenki visszafordult, és kissé lehangoltan bandukolt az útszélen. Uzonban újra felpezsdült a hangulat, a menetelők énekléssel, zászlólengetéssel, Autonómiát! skandálva érkeztek be a tüntetés alatt teljesen kiürült központba.
