G. Olosz Ela nem is olyan rég úgy lebbent el közülünk, hogy hátra sem kellett pillantania – biztosan érezhette: kincsek maradtak mögötte. Ez az óriás hagyaték lám, nem fér ma a falak közt: vibrál, zsibong, lüktetve támad világra tárt szárnya, mert mindenség-ölelő lelke van.
E szőnyegek közül azok is, amelyek nyugalmat sugároznak – szélfúvásban s viharban érett bölcsesség harmóniája s nyugalma ez –, szárnyra kélnek belengeni a világot, akárha volnának öröklétet ringató keleti repülő- szőnyegek. Amit szállani vélek rajtuk, egy bárányka volna, s látom már több évtizede, mióta Ella asszony tüneményeit nézem, tán Kovászna éles fenyői alján vagy a csomakőrösi kertek alatt ott legelészget jó jerke juhunk, melytől e csoda ellett.
Bizony, a mi vihar oly sűrűn megtépte, nagyidő oly gyakran látogatta életünk képe is lehetne ama szelíd juhocska. Bőrét könnyen nyúzhatónak, gyapját gyorsan nyírhatónak vélik. S hogy bár egy szála a semmi szélbe el ne veszne, Gazdáné Olosz Ella osztovátájára fonalként felvetette. És csattogott az a szövőszék, bordái közt a karnyújtásnyira lélegző lét, a népélet képei rögtön mutatkoznak, mintha százezer asszony nyüstölné egyszerre gondját-baját, szombat esti álmát a nagy székely éjszakában: ám rögtön légiesítettebben s messzire látó ujjbegyek alatt izgulóan.
És időnként szekerce alól pattant forgácsot, faháncsot hoz csőrében egy madár.
S íme, rontásra, zúzásra, gyűrésre és tűrésre szánt életünk minden szélbe-szóratásnak szánt szála e pazar gazdagsággal áradó világban immáron befonva és beszőve. Tekintete útját követve aztán Ella asszony is nekivágott, szinte Kőrösi Csoma Sándor nyomában, Közel-Kelet sivatagjain és hegyein át, néhány kuncogó krajcárral, mint ki bölcsőt keres és Himalájára talál. Beitta Párizs, az életszerelem és a művészet világvárosának fényeit, s nincs olyan erős maradandó érvényű áramlata a huszadik század végi szövő-fonó művészvilágnak, mely ne szövetett volna összetéveszthetetlenül egyénivé és eredetivé az ő törékeny ujjai alatt. E szőnyegekben a századvég fémes fényei vibrálnak, szívünkre hajló, égre nyúló formák, tömör suttogások s karcsú sikolyok támadnak e szőttesekből, méltóság, fenség és erő árad belőlük, pedig tapintásra mily gyengéden puhák.
Lélegző, lüktető és áttűnő, pattanó figyelemre késztető ez az eggyészőtt világ, vélném, hogy ott a csadorban burkolózott közel-keleti hegyek vonulnak, pedig jól látom én, hogy a csador mögött balladát éneklő székely asszonyok.
Igaz művész hagyhat csak ily örök életű örökséget a földön a tovább tevő-vevő hátramaradottaknak; s midőn szövőszéke végképp elhallgatott, e művészasszony is ránk testálta minden titkát-kincsét, csupán egymaga szőtte repülő szőnyegét tartva meg távozó magának: lám, míg mennyekig száll rajta, bárányka képében szomorúan néz le mireánk.
