Képtelenség feledni azt, ami életre szóló, sorsunkat meghatározó élmény! Odalent, a Háromszéki-medencében sorra kigyúltak Tamásfalva, távolabb Csernáton, Márkosfalva, Petőfalva... fényei. Esteledett. Utastársaink arca halottfehér volt a félelemtől, az asszonyok sikoltoztak, gyermekeiket magukhoz szorították, de a férfiak is megszeppenve, tehetetlenül kapaszkodtak a korlátba, s mondogatták – de nem meggyőződésből –, hogy semmi baj. (Valóban nem volt!) Eközben Géza bácsi égszínkék szeme a gyönyörűségtől opálosan fénylett a szürkületben.
– Figyeld a kerekek ritmusát! – kiabálta a fülembe. – Tamm-/ta-ta-/tammm-/ta-ta-/tamm-... És helyezd rá Petőfi versét! Még /nyíl-nak a /völgy-ben a /ker-ti vi-/rá-gok, /még zöl-/dell a /nyár-fa az /ab-lak e-/lőtt...
Miközben mi nem tudtuk, hogy épségben megérkezünk-e az alsó állomásra, avagy tömegesen jelentkezünk Szent Péter előtt menedékjogot kérni a túlvilágra, kolozsvári vendégünk, a ritmusélmény kapcsán – túlharsogva kerekek zakatolását, a szerelvény nyikorgását, láncok csörömpölését és az asszonyi ijedelemből fakadó sikoltozást – arról tartott rögtönzött előadást, hogy Bartók Béla az egyetemes muzsika Petőfi Sándora volt.
*
Egy Kommandón tett kirándulás után, kora esti órákban tehát, a kovásznai Siklón eresztettek minket lefelé – vagy kéttucatnyi utast egy hatalmas deszkarakomány társaságában –, és a „Vezér úrnak” (fékezőnek) fent, a kabinban kedve kerekedett megtréfálni a könnyen gatyába ijedő népséget. És pánikba is estünk, mint az anekdotabeli Juliska Budapesten a Vidám park óriáskerekén, amikor egy szélroham fejébe borította a rokolyáját. De fogjunk egy újabbat az elbeszélésbe!
Mint ahogyan az történni szokott, épp amikor valami mást kerestünk, fiókba ömlesztett családi „emlék-galaxisunk” mélyéről két fénykép került elő. Az egyik egy luxuskinézetű régi személygépkocsit örökít meg. De az, fura módon mintha a vasúton közlekednék! És valóban: akkor már vaspályán, 760 mm-es, faipari keskeny nyomtávon gördült az 1960-as idők álmainak autója. Amerikai Buick vagy talán Pontiac lehetett? – erre nem emlékszem pontosan, de hogy az akkori román miniszterelnök, Ion Gheorghe Maurer kocsija volt, s emiatt golyóálló pajzs (!) is borította valamikor, azt a helyszínen tudtuk meg, miközben bele is ülhettünk egy utazás erejéig. Kommandó öregei mai napig szeretettel emlegetik Románia akkori második emberét, a Bukarestben született, de apai ágán Elzász-Lotaringia vidékéről származó németet. Arra is emlékeznek ám, hogy eközben az ország harmadik embere, a miniszterelnök-helyettes egy bajuszos székely-magyar volt, Fazekas Jánosnak hívták, aki amíg hatalmon lehetett, sokat tett értünk. És nem utolsósorban ők voltak az elsők, akik szembefordultak a diktátor-ambíciójú Ceauşescuval.
Maurer „bogár”-autóját (így nevezték a kommandóiak) Kodak-gépemmel én örökítettem meg, a filmelőhívás és fotópapírra másolás vegyi bonyodalmait is beleértve. Második felvételem a Sikló alsó állomásán készült, de valamivel később. A padon ülő micisapkás öregember (bottal a kezében) nem más, mint a legendás erejű, óriás termetű Zsiga bá (néhai Bitai Zsigmond bácsi), aki medvével is verekedett fiatal korában, de a későbbi idők „medvéitől” sem ijedt meg. Ő volt az egyszemélyes „autonómia”, a Siklóalján ottfelejtett „magyar világ”. Történt egy május elsejei ünnepség idején, hogy szekerével behajtott Kovászna főterére az ünneplő tömegbe, s miközben a szónoklatok és tapsok után a rezesbanda épp készülődött elrotyogtatni az Internacionálét, Zsiga bácsi piros-fehér-zöld bóbitás ostorát a magasba emelve elrikkantotta magát:
– Szabadsá-á-á-á-ág! Isten hozta Horthy Miklóst!
És ha valaki akadékoskodni merészelt vele, elővevé a fejszét (vagyis a „fészit”), s szavalni kezdé a rigmust: „Aki nem áll félre / Annak foly’ a vére!” Hát félreálltak előle, még a rendőrök is, és tisztelettudóan ám, mert bolondnak hitték, pedig nem volt az. De szavamat ne feledjem!
Hogy mi, felfelé menet, a Sikló-tetőről miniszterelnöki luxusjárgánnyal utazhattunk be Kommandóra: életre szóló élményünk maradt. Még akkor is, ha a „luxus” már gondosan ki volt gyomlálva a jármű belső teréből. De miként is került a lefelé vágtató Siklóra Bartók Béla és Petőfi Sándor?
*
Nos, az 1970-es évek elején Szabó Géza professzor, aki zongorát és orgonát tanított a kolozsvári zenekonzervatóriumban, többször is ellátogatott Kovásznára. Ilyenkor a vendéglátó Balázs Zoltán tanár úr márkás zongorája szekérre került. Az iskola öreg szamara, XIV. Lajos („Laji”) ímmel-ámmal vontatta a kordét, gyakorlatilag diákok tolták hátulról a korabeli kultúrházig, ahol ismét vállra került a drága hangszer, és felcipeltetett az emeleti terembe. (Istenem, be szép időket megéltünk!) Szabó tanár úr koncertje alapjában kis zenetörténeti előadás volt a barokktól Mozarton és Beethovenen keresztül Bartók Béláig. Ekkor csendült fel zongorán megfelelő magyarázatba ágyazva az Este a székelyeknél.
Aztán másnap rám hárult a feladat, hogy felkalauzoljam a vendégeket az ezeréves határ közelébe.
*
A kommandói kirándulás után rövidesen (már Kolozsváron) látogatást tettem a Szabó családnál. A „kvartett” – mert nemcsak két leánya, hanem fia is muzsikus lett – mosolyogva fogadott, Géza bácsi pedig azonnal rám olvasta az első feladatot:
– Megjelent egy hatalmas tanulmánykötet Seprődi János életéről és munkásságáról. Legközelebb arról kell referálnod, hogy Seprődi miként vélekedett Bartók Béláról!
A Szabó-kvartett ifjú tagjai felfogták a helyzet komikumát, de a világért sem szóltak az apukának, hogy a vendég szépreményű fizikushallgató és korántsem muzikológus. Csak mosolyogtak-szórakoztak rajtam kajánul, pisolyogtak, mint a birsalma a kamrapolcon. Hát mit tehettem? A vaskos kötet ma is itt áll könyvespolcomon, benne megtekinthetők a széljegyzetek, aláhúzások, tehát felkészülésem hiteles nyomai az első zenei „szemináriumra”. Íme a 269. oldalon ezt húztam alá: „Bartók Béla méltóképpen csak az egy Petőfihez hasonlítható. Szóról szóra azt tette a magyar népi zenével, amit Petőfi a magyar népdallal: európai színvonalra emelte, minden elődjénél tökéletesebb művészi formába öntötte...” (Seprődi János válogatott zenei írásai és népzenei gyűjtése, Kriterion, Bukarest, 1974.)
Hát nem betű szerint erről beszélt a szórakozott művész-professzor a lefelé „suvadó” Siklón, miközben kerekek zakatolásában felfedezte a Petőfi-ritmust? Pár oldallal hátrább pedig épp az Este a székelyeknél című darabról szóló elmélkedésben ezt olvashatjuk: „A hetedhangzaton való végzet benne van a melódiában, mint bevégzetlen melankólia, a cisz-moll végződés hihetetlenül, elképesztően szokatlan, ma sem értem, de jónak, kifejezőnek, a végtelen melankóliák leheletének érzem”– írta Seprődi János.
Tehát: végtelen... melankóliák... lehelete! Félelmetesen szép, drámai erejű szókapcsolat! (Zenéről beszélgetni csakis a költészet útján lehetséges!)
A drezináról, vagyis a vasúti hajtányról még csak annyit mondanék, hogy kb. évtizeddel ezelőtt Kommandón több jelenetet forgattak a Bogdanski Dolina című nagy sikerű magyar filmhez. Annak már a bevezető képsoraiban felvillan egy vakvágányra futtatott, „bogárra” emlékeztető sínautó, mely hatalmas csattanással belerohan a vaspálya végét jelző ütközőbe. Sikerült megtudnom; nem Maurer kocsija volt a „kaszkadőr szereplő”, de hogy hová lett a bogár, azt a kártyavetőnő, ha kitalálja.
Szóljunk végezetül a Siklóról is, mert épp az idő tájt állt le a keskeny vágányon a teherszállítás. Az utolsó lesiklásról film készült. Ünnepélyesen, lassan eresztették, mint a koporsót a sírgödör sötétjébe. A marcona kinézetű munkások, akik addig a lovakkal és a gőzmozdonyokkal együtt küzdöttek a megélhetésért, letették a feszítő csákányt, fűrészt, a fejszét, süvegeiket kézbe vették, mint ahogy az temetési szertartáson illik és... könnyeiket nyelték-törülgették. Ettől a pillanattól kezdve – az én szubjektív időszámításom szerint – örökre beesteledett a kommandói székelyeknél.
