Mi ketten rögtön beleültünk, és körbe­szá­guldottuk a konyhát. Csak akkor ébredtem fel, amikor véletlenül nekimentünk egy polc­nak, és a lisztes zacskók a fejünkre estek. Éppen kacagtam, mert pont olyanok voltunk, mint Stan és Bran, amikor nagymama megsimogatott, hogy mi a baj, drágaságom.
Igen, mert ő az egészből semmit sem láthatott, nem is volt ott az én álmomban. Sajnos Gyuri szintén azt mondja, hogy semmit sem látott, pedig ő ott volt. Vitatkoztunk is, hogy az ember álmában igaziból hol is van, de nem tudtuk eldönteni. Gyuri szerint ő a saját álmában volt... Igen, de akkor nekem ki csinálta meg a versenyautót?
Nem baj, mert én már egyedül is meg tudom csinálni, csak először teljesen tönkre kell hogy menjen a fotel, hogy a rugók kiálljanak belőle. Ha már kész, akkor végre nem lesz több gyalogolás nagymamával az óvodába.
Miután egyet megcsináltam magamnak, készítek még vagy ötöt-hatot, hogy reggelente Atti, Áron meg mások is autóval száguldjanak az óvoda felé.
Reggel nyolc órakor az óvó néni belefúj egy sípba, és mi elkezdünk száguldani. Az lesz a győztes, aki elsőnek repül be az óvoda ablakán. Mert az autónknak szárnya is lesz, meg villogó lámpája, elöl is, hátul is. S ahogy közeledünk, az ablakok maguktól kinyílnak, hogy ne kelljen nagy csörömpöléssel érkeznünk.
Aki pedig nem látja majd a mi berepülésünket, az este nézze meg a televízióban, mert biztos, hogy ezt is fogják közvetíteni a versenyeredmények közül.
A száguldozás után következik majd egy kisebbfajta ünneplés, először az óvodában, azután otthon.
Nekem nem kell, hogy a nyakamba akasszanak semmit, mert nem szeretem, ha valami fityeg a nyakamban. Elég, ha az ebédnél látszik, hogy ünnepel a család. Édesanyám felveszi azt a szép ruháját, amelyik olyan csúszós anyagú és hullámos, apu pedig nyakkendőt köt. Gyuri, ha csak tétlenkedik, és nem segít nekem az autó összeszerelé­sé­ben, akkor mehet az ünnepségről, ahova akar, még Nyárittyenbe is.