Három csíkszeredai szerző köteteként tavaly decemberben jelent meg a Székelyföld fürdői című könyv, mely átfogó szemlélete okán egyszerre hasznos és hiánypótló, hiszen nem lehet eleget beszélni erről a témáról. Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva tartalmas, igényes kivitelezésű kiadványt nyújt át az olvasónak, mintegy biztatásként is: keljen útra, s keressen fel minél többet a bemutatott aprócska csodák közül.
A szerzők 94 település 172 fürdőjét ismertetik – az országos érdekeltségűektől a lábmosókig –, azokat pedig a történelmi székely székek – Marosszék, Udvarhelyszék, Gyergyószék, Csíkszék, Kászonszék és Háromszék (Sepsiszék, Kézdiszék és Orbaiszék) – s azon belül települések szerint írják le. Könyvüket 2013-ban adta ki a Csíki Természetjáró és Természetvédő Egyesület. Jánosi Csaba, Berszán József és Péter Éva geológusként nyúl a témához, nem először, nevükhöz már több hasonló könyv, illetve szakdolgozat kötődik. Így a kötet egészére jellemző a földtani háttér alapos, precíz bemutatása, ugyanakkor a történeti hátteret is lényegre törően kezelik.
Előszavukban rögzítik, hogy ha a székelyföldi fürdőket szemlézzük, „valóságos időutazást teszünk”: „A legegyszerűbb földbe mélyített »kecskeferedőtől«, büdösgödörtől a modern élményfürdőig mindenféle fürdő megtalálható ezen a kis területen. Olyan hagyományok élnek a székelyek körében, amelyek szorosan kapcsolódnak a korábban itt élt népek szokásaihoz. Feljegyezték, hogy nemrég még a hideg borvízfürdőkbe (tusnádi Nádasfürdő, csíkszentsimoni Aladári fürdő) vagy a gyógyforrások vizével megtöltött kádakba vasvillával tűzben felhevített köveket dobáltak, hogy elviselhetőbbé tegyék a víz hőmérsékletét, vagy hogy gőzével gyógyítsanak. Hasonlóan gyógyítottak a szkíták sámánjai is.” Rávilágítanak a nagyobb, ismertebb fürdőink tündöklésére és bukására (Borszék, Előpatak, Tusnád stb.), de a „parasztfürdők” sorsa sem sokkal szerencsésebb, mert a kommunizmusban, majd 1989 után Borszéken, Tusnádon, Szovátán, Előpatakon, Málnásfürdőn, Bálványosfürdőn nagy értékű villák, fürdőházak tűntek el örökre. Kiemelik, a rendszerváltás után tíz évig nem történt változás, fellendülés csak a 2000-es évek elején indult, egyrészt uniós pályázatokkal. A borvíz útja programmal lehetőség nyílt a nagy múltú, ám romos fürdők felújítására, a 2001-ben Csíklázárfalván kitalált székelyföldi fürdőépítő kaláka pedig „receptszerű” lehetőséget teremtett kis népi fürdők, gyógyhelyek újjáépítéséhez. Kalákában újították fel 2001-ben a csíklázárfalvi Nyírfürdőt, 2002-ben a tusnádi Nádasfürdőt, 2003-ban a csíkkozmási Sószékfürdőt, 2004-ben a kászonújfalvi Sóskútfürdőt, 2005-ben a csíkszentkirályi Borsárost, 2006-ban a csíksomlyói Barátok feredejét és a csobotfalvi Kerekeger fürdőt, 2007-ben a csíkszenttamási Szent Anna fürdőt és a homoródkarácsonyfalvi Dungófürdőt, 2008-ban a gyergyócsomafalvi Felsőnyírkerti fürdőt, 2009-ben a borszéki Tündérkert fürdőt. 2011-ben Háromszéken is elkezdődött a kalákázás, felújították az oltszemi Sütei feredőt, 2012-ben a csernátoni Csókást és Malomferedőt, 2013-ban pedig a kisbaconi feredőt.
A fotókkal jól illusztrált könyv erőssége egységes jellege, szerzői belefoglalták az összes székelyföldi fürdőt, pontos kép rajzolódik így ki az olvasóban – a lehetséges turistában – erről a ritka hagyatékról. A leírásokat böngészve szembetűnő, hogy a közel kétszáz fürdő neve önmagában is igazi nyelvi csemege, már az olvasás is szavatolja a kalandozás élményét a feredők világában. Legjobb persze, ha látjuk ezeket a helyi különlegességeket, környezetükkel együtt.
