– Mióta dolgozik rendezőként?
– Nagyon rég. Tizenkét éves koromban rendeztem első előadásomat, melyben játszottam is, és amelyet íróként és díszlettervezőként is én je­gyeztem. Az iskolám színházterme nagyon von­zott, ezért készítettem azt a bizonyos előadást. Hivatásos rendezőként 1981-től dolgozom, kétszáznál is több előadást rendeztem eddig Ro­mániában, Magyarországon, Francia­or­szág­ban, Csehországban, Szlovákiában, Izra­el­ben...
– Tanárként és színházigazgatóként is kipróbálta magát...
– Igen, tanítottam a Marosvásárhelyi Szín­művészeti Egyetemen, a bukaresti Színház- és Filmművészeti Egyetemen és a kolozsvári Színház- és Filmművészeti Egyetem operarendezői szakán. Valójában nem szerettem a tanárkodást. Igazgatóként a Kolozsvári Nemzeti Színházat vezettem, de az igazgatói munkakört sem szerettem. Rendezni szeretek.
– Hol lakik, hol tartózkodik általában?
– Bukarestben születtem, ott is lakom a feleségemmel, Adriana Grand díszlet-, és jelmeztervezővel – aki a Déva melletti Piskiről származik, és nagyon jól beszél magyarul –, de keveset tartózkodunk otthon, állandóan úton vagyunk mindenfelé az országban vagy külföldön. Azért persze Bukarestben is dolgozunk, jelenleg nyolc előadásomat játsszák különböző fővárosi színházakban.
– Sokat rendezett magyar színpadokon...
– Harmincnyolc magyar nyelvű előadást rendeztem eddig. Először 1991-ben a budapesti Nemzeti Színházban dolgoztam magyar társulattal, a Cseresznyéskertet vittük színre. Igen fontos tapasztalat számomra ez az előadás, olyan nagyszerű színészek játszottak benne, mint Sinkovits Imre vagy Béres Ilona. Később dolgoztam még Szolnokon, a budapesti Kamarában, a budapesti egykori Új Szín­ház­ban. Erdélyben is rendeztem már valamennyi magyar színházban, a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színháznak hét évig alkalmazott rendezője voltam. 2011-ben volt a huszadik évfordulója annak, hogy elkezdtem ma­gyar színpadokon dolgozni.
– Meg tudná mondani, hogy melyek a jobban sikerült előadásai?
– A kétszázadik előadás után kicsit nehéz a számadás, de azt elmondhatom, mert tény, hogy negyvenkilenc hazai és nemzetközi díjat nyertem eddig. Jól sikerült a Gettó a bukaresti Nem­zeti Színházban, az Angyalok Amerikában a bu­karesti Metropolis Színházban, Ionesco Lec­ké-je és Musset Lorenzacciója a temesvári magyar színházban, a Tom Payne, melyet a ma­ros­vá­sár­helyi színművészeti egyetemen rendeztem, a Gyer­mekkeresztesek, melyet a ma­ros­vá­sárhe­lyi színház Tompa Miklós Tár­su­latánál... A sort foly­tathatnám. Persze, nem tagadom, hogy rossz előadásaim is voltak, egy művész út­ja mindig fények és árnyékok között halad előre.
– Milyen a Tamási Áron Színház társulatával dolgozni?
– Jó színészekkel mindig öröm a munka. Örülök, hogy újra együtt dolgozhatom Be­nedek Ágnessel, akit már Csíkban alkalmam volt megismerni, Gajzágó Zsuzsával, aki diákom volt az egyetemen, de a többieket is sorolhatnám, valamennyien nagyszerű színészek... Úgy érzem, minden adott ahhoz, hogy jó előadás szülessen.
– Melyek azok a problémák, gondolatok, amelyeket a Macska a forró bádogtetőn körüljár? Miért lehet érdekes a nézők számára?
– A drámairodalom egyik remekműve, melyet Pulitzer-díjjal jutalmaztak, és amelyből igen fontos filmek készültek. Nem véletlen, hogy ennyire sikeres ez a darab, mert mély dolgokat érint, mégis közönségbarát. Olyan helyzetekről szól, melyek szinte minden családban előfordulnak a szülő-gyerek kapcsolatokban, a házastársak és testvérek közötti kapcsolatokban; körüljárja a hazugság és képmutatás kérdéskörét, az ember identitásának, szexualitásának, vagyonhoz való viszonyulásának kérdéskörét. A néző, aki eljön majd megnézni az előadást, egy olyan család életébe nyer betekintést, melynek tagjai hasztalanul próbálnak kitörni köreikből, mert rossz döntéseik nyomán vagy akaratuktól függetlenül kilátástalan helyzetbe sodródtak. Mi vajon urai vagyunk-e a helyzetünknek, birtokoljuk-e a világot, amelyben élünk? A Macska a forró bádogtetőn azt hiszem, azért is jó választás, mert nagyon jól illeszkedik a szentgyörgyi színház szerteágazó repertoár­jába, tovább erősíti az idei rangos évadot.
– Hogy érzi magát Sepsiszentgyörgyön?
– Már többször tartózkodtam itt huzamosabb ideig, legutóbb a második Reflex Fesz­ti­válon. Kis, de kozmopolita város Szent­györgy, a biztonság érzését sugallja. Tetszik, hogy itt fi­gyelnek a kultúrára, és ezt jól teszik a helyi vezetők, mert a kultúra része az identitásnak. Talán ennek is köszönhető, hogy a szentgyörgyi színház egyike az ország azon kevés színházainak, ahol még tartani tudják a színvonalat.
Kérdezett: NAGY B. SÁNDOR

A Színházi tükör támogatója a Salvia patika