Önvallomásféle ez az írás, hála az iskolának, ahová szüleim beírattak szakmát tanulni. A reál tantárgyakban való gyengeségemet magam is beláttam, és ők is ismerték a magasabb mércét, amit az akkori rajonközpont, Székelyudvarhely gimnáziuma megkövetelt az akkor már hároméves középiskolája diákjától. A nagy múltú székely iskolaváros, Udvarhely nemcsak a háború után dr. Groza Péter nevét felvett katolikus gimnáziumáról és protestáns-református tanítóképzőjéről volt nevezetes és köztiszteletnek örvendő az ötvenes évek derekán, hanem „agyagipari” néven ismert szakiskolája felé is sok szülő és falusi gyermek kacsingatott. Igaz, alulírott felvételiző esztendejében az agyagipart a csempekályhás és szobrászosztályok ‘56-ban kikerült végzősei képviselték, mert mi már az iskola új neve alatti épületben felvételiztünk: a Fém és Faipari Szakmai Tanonc­iskolába. A zárt, kaszárnyaszerű komor tanodába, mely 1946–50 között is fungált, s amelyet Kányádi Sándor is elvégzett... Az ötvenkilenc esztendeje választott iskolámban két lehetőségünk volt: a felvételi vizsga eredményei alapján lettünk asztalos- vagy lakatostanoncok, a jobb átlagnak kedvezve a „rozsdás” és nem a „szúporos” szakmát helyezve előtérbe. Bár nem tudhattam, mi fán terem a satupad-lakatosság, de az iskolánk alagsorában lévő műhelyekben azt tanulgattuk, évente növelve a gyakorlati oktatás napjait, óráit, hogy három év múltán saját kezünkkel szállítsuk vizsgamunkánkat, a sütős csikókályhát a Kossuth utca sarkán álló vasas boltba. ‘58 nyarán szakmunkássá lettünk hivatalosan, de az inasévek csak akkor kezdődtek a szentkeresztbányai Vasüzemben, ahová másodmagammal kihelyeztek és beosztottak egy-egy jobb és régebbi szaki mellé a géplakatosi mesterség minél eredményesebb és hamarabbi elsajátítása érdekében. Bár sokan irigyelték az abban az időben még szakképesítő igazolvány hiányában dolgozó melóstársaink közül tőlünk a 4-es szakkategóriát, de  kitűnő szaktanárainknak, technikumot végzett fiatal szakoktatóinknak köszönhetően oly jó elméleti felkészültséggel jelentkeztünk első munkahelyünkön, hogy a visszavágás és bizonyítás lehetőségeit lesve mi is „betarthassunk” ironikus megjegyzéseket tevő akkori kollégáknak... Erre pedig rengeteg alkalom adódott, amint az évek során közelebb kerülhettünk a lakatos szakma rokonszakmáihoz – mérleglakatosság, szerszámkovács, autó- és vízszerelő, építő- és bányalakatos, hegesztés – melyeket „elloptunk” vagy tanfolyamokon szereztünk meg. Másfél évtizedes szakmai gyakorlat után kerültem a lövétei szideritbányából a sepsiszentgyörgyi Localprod nevű Helyiipari Vállalat öntödéjébe, ahol a Galaci Fémipari Kombinátnál orvosi tanácsra szerelőlakatosi mesterségem hegesztésre cseréltem a gépalkatrészek gázolajban, benzinben való tisztítása okán szerzett bőrekcéma miatt. És amikor néhány év teltével tökélyre kezdtem vinni a szakma mindkét ágát, a villany és oxiacetilén hegesztés nehezebb részeit-fogásait, amikor az ISCIR szakembere pecsétjét ráütötte munkámra, éreztem a soha nem titkolt szakmunkási büszkeséget, a magabiztosságot és sikerélményt, ami egy és oszthatatlan, a felelősséggel és minőséggel végzett munkám tudatától kísérve. Menet közben megszerettem a fémipari szakma több ágát, amikor szemembe mondták kéziszerszámokat igénylő társaim, hogy féderkovácsok sem edzenek jobban hidegvágót, lyukasztót, pontozót, spiccet, baltát s egyéb fúrás-faragásra alkalmas eszközt. Magyaráztam nekik az okát: minket a szakiskolában alapos nyersanyagismeretre, az acél molekuláris szerkezetére is megtanítottak, a szerkezeti és szénacélok hőkezelésére...
Kedves, általános iskolát végzett, válaszút előtt álló tizenévesek! Nemcsak a fémiparnak, de az építő és faiparnak is megvan a maga szépsége, sikerélménye, melyet érdemes méltányolni, önmagad és majdani családod jó közérzete érdekében is. Az érettségi önmagában értéktelen, hasznavehetetlen, ha nem főiskolai, egyetemi továbbtanulásodért küzdesz meg érte! Több mint félszázados szakmai pályafutását soha meg nem bánva biztat a szakiskola választására nyugdíjas géplakatos-hegesztő, publicista barátotok,