A választási év minden országban óhatatlanul elhozza a populizmus uralmát. Osztogatnak, ha van, miből osztogatni. Persze, ezt csak a regnáló kormány tehetné, de az ellenzék — ha van hozzá parlamenti ereje — olyan törvényeket présel át, amelyek őket ugyan semmire nem kötelezik, de népszerűségüket feltétlenül megnövelhetik.
Most a szociáldemokraták jeleskednek ebben. Például 1500 lejre emelik a nyugdíjak megadózhatóságát, vélvén, hogy ezzel az idősek táborában elég sok voksot szereznek. Hát nem olyan sokat, tekintve, hogy az eddigi tízmilliós (régi lej) és az új között meglehetősen kevesen ,,tanyáznak". A kérdés inkább az lenne: miért kell megadóztatni a nyugdíjakat!?
A másik elképzelés, az alapvető élelmiszerek áfájának csökkentése már vonzóbb elképzelés, de ez sem sokat segít az embereken, ha közben a termékek alapára ugrik meg alaposan. S ez szinte elkerülhetetlennek látszik, hiszen a gázár növekedése úgy gyűrűzik szét valamennyi szolgáltatás és árszabás területén, hogy azt visszafogni nem lehet.
A populizmus dübörgése más területeken is megnyilvánul, több esetben viszont kivihetetlen eredménnyel. Ilyen a név szerinti választási rendszer bevezetése, melyben az elnöki hivatal és a kormány egyáltalán nem tud dűlőre jutni, de a pártok között sincs érdemi egyetértés. Valószínűleg nem is lesz a választásokig, s marad minden a régiben. Számunkra, hazai magyarok számára ez a választási rendszer különben is igen hátrányos lenne, mert az elnöki hivatal elképzelése szerinti változat esetén több százezer szavazatunk mehetne veszendőbe. A kormány variánsa szerint nem.
Erről még hosszan el lehetne morfondírozni, de egyre közelebb vannak az önkormányzati választások, s még saját köreinkben is elég nagy a tanácstalanság és a zűrzavar annak megítélésében, hogyan lehetne kiválasztani a legalkalmasabb jelölteket a polgármesteri és tanácsi tisztségekre. Főleg most, hogy elvileg három tábor — RMDSZ, MPP és függetlenek — is lehet, s ez elkerülhetetlenül fogja gerjeszteni a populizmust, hiszen ígérni kell, akkor is, ha nem nagyon van garancia az ígéretek későbbi betartására. A megosztottság immár elkerülhetetlen, de van néhány hely, ahol összefogás, megegyezés nélkül bizonyosan semmire nem megyünk. Marosvásárhely például, mely tizennyolc esztendők elmúltával is ,,frontváros" maradt. S ez csak egyetlen példa, lehetne folytatni Szatmárnémetivel, Szászrégennel — miért ne? —, néhány háromszéki településsel is. Megyünk, menegetünk, menetelünk tehát a választások felé, s jó lenne legalább saját sorainkban tisztázni, dűlőre vinni bizonyos dolgokat. Hogy késő ne legyen.
