Az április 6-i választásokig már erősen kurtul az idő. Az emberek talán fele, vagy annál kicsit több is tudja már, hogy elmegy-e szavazni, és azt is, hogy körülbelül kire. Mely személyre, pártra vagy kisebbségre. Ez nagyjából a dolgok honi rendje szerint való.
Honi, említém az elébb, hisz tudunk olyan helyekről a világban, ahol ennél jóval többen érzik kötelességüknek a voksoláson való részvételt, hisznek a demokrácia erejében és abban, hogy egyszerűen választania kell az embernek, mert semleges egyén nincs, csak fiú vagy lány. S mielőtt felhördülnének a berzenkedők, magam is gyorsan hozzáteszem: nem azt akarom ráerőltetni bárkire is, hogy pártot válasszon magának. Korántsem. Hisz valószínű, lesz majd oly korszak is – lehet, nem is oly messzi időben –, amikor eltűnnek a pártok mint politikai formációk a történelem süllyesztőjében. Sokkal inkább arra sarkallnék minden felelősen gondolkodó embert, hogy értékrendszert válasszon magának, vagy értékrendszerek közt válasszon. Tudom, utópisztikus kicsit e gondolat, de fantáziától, álmodozókészségtől, humorérzéktől mentes világtól mentsen meg a Jóisten. Vagy attól, hogy ilyen kvalitású vezetőink legyenek. Gyomorbajos diktátoroktól óvj meg, Uram, minket! – hallám épp minap!
Visszatérve április elejéhez, pár gondolatcsere erejéig „álljunk meg egy szóra!” Több veszélyt érzékel a néha elmélázó, elgondolkozó ember. Az egyik az, ha az „összefogás” (talán összefogdosás, összeharácsolás találóbb lenne) győzne. De ezt hessintsük is el. Rossz álom megtestesülése lehetne csak. És itt nem azokra a helyi képviselőkre gondolok, akik lehetnek politikai ellenfeleink, de soha nem ellenségeink. Azokra a vezető „nagyurakra” gondolok, akik annyira elhiteltelenítették a baloldaliság fogalmát az országban, hogy abból hosszú távon mindannyiunknak kára lehet. A nemzet és a haza elárulóira. S ezek cseppet sem nagy, de igencsak igaz szavak velük kapcsolatban.
A másik veszély, ha hanyatt vágjuk magunkat az „Úgyis győzünk!” jelszó alatt, és nem dolgozunk meg az utolsó percig a siker érdekében. Ha bevesszük az ellen médiabülbülének szirénénekét, és otthon maradunk akkor, amikor tényleg talpra kellene állni, hisz most valóban sorsdöntő, történelemalakító lehetőség mutatkozik végre előttünk, akkor megérdemeljük, amit kapunk. De, hess, madár! Távozz tőlem, sátán! Ez nem történhet még egyszer meg velünk.
A harmadik, mit lehetséges kártevőként szimatolok, de melyben ugyanakkor reménykedem is, az a kétharmad, vagy, ha úgy tetszik, a „túlnyerés”. Rettenetesen óhajtanám is, hisz akkor gond nélkül, flottul mehetne minden elkezdett jó tovább. Nagy szükségünk volna rá. Mindenhol, merre magyar ember él, elkelne a nemzetben gondolkodó óhaza. Még jó ideig el. De csak tiszta emberekkel. Vagy legalább megtisztulni akarókkal. Nem kimosakodni szeretőkkel. Ezt az országot, ezt a nemzetet ma egy karizmatikus, jövőbe látó, nagy formátumú politikus vezeti, akinek épp elég baja van azzal, hogy az országát, nemzetét óvandó, védendő, emelendő, csak előre kelljen néznie: Hadd lám, ki acsarkodik, s merre a jó irány? Nem hiányzik neki az, hogy folyton hátra is kelljen tekintenie: hátha meggárgyult vaj-egy brancsbéli, s épp önfelkent kiskirályként rombol szét minden értéket egy perc alatt, mit évek keserves munkájával építettünk fel. Hát ezért kellenek a tiszta háttéremberek.
Na, ebben a tamásiároni hegyipatak-kristálytisztaságú szép magyar jövőben bízva megyek el szavazni április 6-án, s biztatok erre mindenkit, ki reggelente, fésülködés közben rendes embert lát a tükörben.
