Ha szomszéd nép a téma, akkor könnyű dolgom van Erdély szülötteként, hiszen nem kellett határon átkelnem, csak a kerítésen átnéznem ahhoz, hogy román embert lássak. Sepsiszentgyörgyön Teodorescuék – a ház mögül – már akkor a római katolikus templomba jártak, amikor én még azt sem tudtam, hogy Istent keresem.
A kis öreg krampusz ember, a kollégák által is rettegett Dafinescu doktor a legkedvesebb román emberek egyikének bizonyult Besztercén, akivel öröm volt együtt dolgozni. Vagy ugyanitt az intelligens és jó lélek Rodica doktornő, akinek az okozott lelki válságot, hogy miként számol el ő majd a Ceauşescu-rezsim által tönkretett egészségű emberekkel. Ők csak kiragadott, személyes ismeretségen alapuló példák. Ám Smaranda Enache, Gelu Păteanu, Sabin Gherman már közismertebb nevek érdekeink védelmezői közül.
És Erdély ennél jóval sokszínűbb. A személyes példáknál maradva hadd emlegessem fel Helmuth bácsit, a virtigli szász embert, aki törte a magyart, és rettenetes jókat mondott. Egy alkalommal kissé kapatosan fejtegette, hogy ő csak békében akarna élni, de – a Ceauşescu-érában vagyunk még – ez szaladt ki jó hangosan a száján: Hagyjanak engem nyugaton (nyugodtant akart mondani) élni. Inge néni meg tánc közben szólt oda jóapámnak, aki épp átdumált a szomszéd párhoz: Gyulus, ha velem táncolsz, fordítsd felém a facádat! Arcot akart szegény mondani (Fazade németül), de közderültségre ez sikerült.
Nagyborosnyón, ahol apám tizenegy évig volt néha tizenegy falu körorovosa, szülésze és fogorvosa, sok cigány élt – elsőben tizennégy osztálytársam került ki közülük, s nagyokat szánkóztunk együtt –, és volt is néha „balhé”. De ha jött a védőoltási időszak, apám elment a vajdához, és a cigány csapat hiánytalanul sorakozott a tű elé.
Rózsi néni megjárta Auschwitzot. Medgyesen élt, és sokáig nem beszélt róla, csak amikor már nagyon öreg lett, mesélt Eichmannról, fehér lováról, a szelekciókról, melyeket azért úszott meg, mert erdélyiként tudott németül, és értette, hová kell átsurranni, melyik a nem krematóriumba menő csoport. Hazatért, de soha nem volt többé menstruációja, és csak pépeset tudott enni, de szeretett élni, és nem haragudott senkire.
Az Erdélyben született egyszerű román ember nem volt sovén szinte soha. A bajt mindig a „politika” hozta. Az okosok, a nemzeti megmentők. Pedig – ha békén hagyták – nagyon szépen elvolt minden náció. A székely talpraesettség, a szász szaktudás, a cigány kézügyesség, a zsidó pénzügyi észjárás, a román alkalmazkodókészség mind-mind a transzszilván ember összetevőjévé vált egy idő után. Ha hagyták.
S most idézek egy levélből: „A magyarországi 1,2-es termékenységi index az egyik legrosszabb Európában. Van egy jó alaptörvényünk, a konkrét intézkedések azonban vérszegények és hatástalanok. Nagy örömünkre 2014-ben bevezették a rugalmas gyed rendszerét, érdekeltté válik a munkáltató, hogy kismamákat foglalkoztasson, egyéni vállalkozó édesanyák is komoly adókedvezményeket kapnak. Kérjük, hogy terjesszétek minél szélesebb körben.”
Ehhez fűztem hozzá – válaszul – a tanmesénket, hogy végre magunkról is beszéljek: „Egy kivétel van a magyar tenger apadásában. Foltán László, a Százak tanácsának tagja hívta fel a figyelmet minap rá: a székelységben nő a szaporulat, egyre több a sokgyerekes család. Nagy az elvándorlás, de a székelység így védekezik. Nekünk a Ceauşescu-érában született mindhárom gyerekünk. Sem gyes, gyed, semmi nem volt, sokszor enni is nehezen. De a gyerekeket nem azért és akkor adja a Jóisten, amikor és amire mi akarjuk, hanem áldásként. Bármilyen időben. És megszülni nem felelőtlenség, hanem kötelesség. Szerintem ezt is el kell mondani.”
S még valamit: ma Erdélyben a többségi nemzet a román. De egyre több közöttük, aki csak a jót látja egy föderatív Romániában, benne az autonóm, transzszilván lelkű, virágzó Erdéllyel. Kós Károly álma ma is megvalósítható.
