Egy hét múlva megérkezett Bereckbe Csergő is. A két fiú nagyon összebarátkozott, úgy eltűnt közülük a há­rom év különbség, mintha egy napon születtek volna. Dolgozgattak a mezőn, tettek-vettek a ház körül, segítettek az Áron édesapjának, ellátták az állatokat. Kószáltak a faluban s a határban, járták a hegyeket, barangoltak az országúton, kimentek Sósmezőre, ellátogattak Ko­vásznára, Kézdivásárhelyre. Esténként, vacsora után Gábor uram elbeszélgetett a fiúkkal, szerette hallgatni az iskolai történeteket, a diákcsínyeket.
Egy este éppen arról faggatták Csergőt, hogy mi szeretne lenni. Csergő elkomorodott, vontatottan mondta:
– Én?… Leginkább csak tanulni szeretnék… tovább… magasabb iskolákban… külországi kollégiumokban, akadémiákon…
–  Professzornak készülsz?
–  Affélének... de nem szeretnék tanítani, csak utazni, bejárni a kerek világot, s leírni tudós könyvekbe mindazt, amit láttam, mint Csombor Márton uram az Europica Varieta­s­ban. Nekem megvan a könyve, kétszer is elolvastam... Ha addig élek is, de el kell jutnom az óceán partjára.
– Hát akkor te olyan akarsz lenni, mint Kőrösi Csoma Sándor?
–  Hát az ki? – kérdezte Csergő felvillanó érdeklődéssel.
–  Az bizony idevaló fiú volt, Kőrösre, Kovászna mellé. Ismertem apját, anyját, a bátyja jóemberem, s igen ügyes kezű. Kéregszitát, szalmakalapot szokott készíteni. Mi is tőle vettük a szitát. Az öccse, Sándor jó felfogású, ügyes gyermek volt, erősen szerette a tanulást, a könyvolvasást. Béadták Enyedre a kollégyomba. Meg­tanult mindenféle nyelveken, s egy szép napon elindult Ázsiába gyalog…
– Gyalog?
– Úgy. Azt mondta, pénzzel a bolond is tud utazni, ő megmutatja, hogy gyalog is eljut Ázsia szívébe, s megkeresi a magyarok őshazáját. Hátha élnek még ott testvérek, hírt visz nekik a messzi nyugatról. Tízezer mérföldnél is többet utazott, míg eljutott a meleg Indiába. Onnat még írt, én a bátyjától tudom, osztán egy szép napon nyoma veszett. Él-e, hal-e, nem tudja senki...
Csend borult a kis szobára, csak a tűz villódzott a füttőben, s Gábor uram pipája piroslott fel időnként. A két fiú elmélázott a Kőrösi Csoma Sándor dolgán. A hallgatást Gábor uram törte meg.
– Hát te, fiam, gondoltál-e már a jövendőre?
– Gondoltam, édesapám… inzsellérnek szeretnék kitanulni, ha lehetne... hallottam, hogy külországokban vashidak, vaspályák vannak, gőzmozdonyok kocsikat húznak a vasúton... Csergő azt olvasta az egyik nap egy könyvből, hogy Hollandiában csatornák vannak, a folyóvizeket azokban vezetik az emberek oda, ahova akarják… Ve­lencében vagy hol pedig a házak vízre vannak építve, s az emberek nem szekérrel járnak, hanem evezős hajóval... efféléket szeretnék én látni, csinálni, ha megnövök... Édesapám látott-e vaspályát? Milyen lehet az? Az út le van kötve vassal, vagy vaskockákkal van kirakva?
–  Látni nem láttam, de magam is hallottam, hogy Angolországban vasúton utaznak egyik városból a másikba. Az pedig úgy van megcsinálva, hogy földből egy kis töltést emelnek a mezőben, akkorát, mint egy szekérút. Annak a tetejére kövecs közé egyformára szabott, rövid gerendákat raknak keresztbe, ezekre a gerendákra hosszan két vassínt fektetnek. A síneket jó erős szegekkel a gerendákhoz szegzik. Olyan ez a vaspálya, mintha egy lajtorját a földre fektetnél. A lajtorja két vállán megy a mozdony a kocsikkal.
– Hogy nem esik le arról a keskeny sínről?
– A kerekeknek párkányuk van, azok nem engedik, hogy elmozduljon a sínről... Négy-öt kocsit is húz maga után a gőzmozdony... egyszerre még kétszáz embert is elbír...
– Hej, édesapám, ha én ezt kitanulhatnám! – sóhajtott Áron. – Ilyen vasutat csinálnék Berecktől Vásárhelyig s le tovább Szentgyörgyig, onnan az Olt mentén fel Somlyóig… Vasúton mennénk iskolába, Csergő!
Jót nevettek Áron ábrándjain, de ő most már nem hallgatott el, hanem tovább fűzte gyermeki eszének gondolatait.
– Édesapám, Csergő azt mondja, hogy a nagy hajókat a tengeren a szél hajtja. Belekapaszkodik a vitorlájukba, nyomja őket előre. Hát én azt gondoltam, hogy még a tengeren sem lehet akkora szél, mint itt, nálunk a Nemere... és mozdony nélkül is csinálnék vasutat, édesapám, tudja-e, hogy?
– Nem én.
– Úgy, hogy a sínre csak egy kocsit állítanék, jó nagy árbocot neki, vitorlát reá, a Nemere béhajtaná nekem, ha kell, Vásárhelyig, ha kell, Szentgyörgyig.
– Az igaz, de vissza hogyan jőnél? A Nemere mindig egy irányba fúj.
– Erre nem gondoltam – szólt Áron lehangoltan.
–  No látod, a jó inzsellérnek mindenre kell gondolnia.
Így beszélgettek esténként, vacsora után a konyhában vagy a körtefa alatt az udvaron. Gáborné asszonyom mosogatott, aztán elfújták a lámpát, üldögéltek a sötétben, odabent a tűz világolt, kint pedig a holdvilág. Mikor megunták, vagy a fiúk elálmosodtak, bementek a belső házba, lefeküdtek.
A Csoma Sándorról folytatott beszélgetés után Csergő­nek alig lehetett szavát venni. Lefeküdt a réten a fűbe, nézte a felhőket, a lebegő gólyákat, a cikázó fecskemadarakat.
– Te, Áron – szólt Csergő egy reggelen –, menjünk el Kőrösre a Csoma Sándor bátyjához.
– Menjünk – állott rá Áron.
Szalonnát, kenyeret tettek egy tarisznyába, elköszöntek, s gyalog elindultak Kőrösre. A Csomák szívesen fogadták a két diákot, megmutatták Sándor leveleit, az asszonyok sírdogáltak, a férfiak sóhajtoztak. Estére fáradtan érkeztek haza az ifjú vándorok.
– Nem könnyű a gyaloglás – vélte Gábor uram, s tréfásan ütött Csergő vállára. – Messze van Kőrös, hát még India!
– Megszokja az ember, ha egyszer elkezdi – felelt komolyan Csergő.
Így telt el a vakáció. Vége volt a nyárnak, mint mondani szokás, tarló likába fújt a szél, a vándormadarak meg a diákok készülődtek.
Szeptember vége felé Gábor uram megint befogta a két lovat a szekérbe, elvitte a két fiút Somlyóra. Nagy meleg volt, a nap nyári hévvel sütött. Alig várták, hogy egy borvízforráshoz érjenek, s megpihenjenek az árnyékban. A lovakat kifogták a szekérből, beállították egy fa alá, maguk pedig leheveredtek a fűbe, megebédeltek a tarisznyából, friss borvizet ittak rá.
Éppen elszunyókáltak a fűben, amikor lánccsörgésre, lépésekre lettek figyelmesek. Áron felült fektéből, riadt csodálkozással nézte a jövevényeket. Két osztrák katonai csendőr szuronyos puskák között kísért egy megláncolt székely legényt. Fáradt, elcsigázott volt a fogoly, fáradtak voltak a kísérők is. Megálltak a forrásnál, ittak. A rabot leültették egy fa alá, az őrök pedig egymás után odaléptek a csorgóhoz, megmosták kezüket, arcukat. Csákójuk béléséből felitatták az izzadságot, aztán maguk is odatelepedtek a fogoly mellé. Gábor uram is felállt, megbökte a kalapja szélét köszönésképpen, s odaszólt a legénynek:
– Hová való kend?
– Kászonba – volt a rövid válasz, de az őrök intettek, hogy a fogolynak senkivel sem szabad beszélnie. A két csendőr szeme rátapadt az elemózsiás tarisznyára. Gábor uram felfogta a pillantásukat, megértette, hogy éhesek. Gondolta, megkínálja az őröket, hátha a legény is falhat közben. Nem kellett kétszer mondania, a két katona tüstént hozzálátott az evéshez. Áron közelebb húzódott a fogolyhoz. Az őrök úgy tettek, mintha nem vették volna észre. Megszólította a legényt:
– Magát hová kísérik ezek?
– Szeredába, a várba.
– Miért fogták el?
– Meg akartam szökni a katonaság elől. Átal akartam lépni Móduvába, de valaki elárult, az utolsó percben akadtak rám, hogy az isten rogyassza rájuk az eget... Meddig tűri még az a felséges atyaúristen, hogy a nyakunkon üljenek?… Meddig kell még a székelynek a császárt szolgálni?
Áron ott állt megilletődve, szótlanul, nem tudta, mit felelhetne. Nem szólt semmit, levette a szekérről a tarisznyáját, s ami finomságot az édesanyja neki felcsomagolt, lepényt, fánkot, palacsintát, azt mind a fogoly elé rakta egy piros kendőre.
– Maguk diákok, ugye? – kérdezte a legény.
– Azok vagyunk.
– Tanult emberek lesznek. Ne hagyják ezt az istentelenséget, amit velünk elkövetnek. A férfiembernek halála napjáig nincs nyugta tőlük. Megölnek a vég nélküli szolgálattal. Míg olyan vén nem vagy, hogy a fogaid mind kihulljanak, nem szabadulsz a határőrségtől...
Egy jó órát üldögéltek az árnyékban. Gábor uram befogta a lovakat, intett a katonáknak, hogy elviszi őket Szeredáig, ne hurcolják gyalog a foglyot. Hárman az első ülésre húzódtak össze, a hátulsó ülésre került a fogoly, kétfelől a két csendőr térdük közé szorított puskákkal. Szeredáig nem volt kedve beszélni senkinek. A lovak csendesen kocogtak a poros úton, a lelkekre is ráülepedett a szomorúság. Gábor István uram nagyokat sóhajtott, az ostorral meg-meglegyintette a lovak hátát. Szeredában a város szélén leszálltak a csendőrök, a legényt közrevették, úgy kísérték a várbeli katonai fogda felé. A legény megfordult, hátrakiáltott:
– Isten fizesse az emberségét! Ecsém, ne felejtse el, amit mondtam!
A szekér döcögött tovább Somlyó felé, Áron visszafordulva az ülésen addig nézett a szuronyok között megláncolva lépkedő kászoni legény után, míg csak el nem tűnt a szeme elől.
(folytatjuk)