Táncol rózsaszín torkomban a szó,
higanyként ugrál föl-le, föl-le,
százszor is megfontolná magát,
de kibuggyan...
                        nyüszítve bár,
vinnyog, mint fagyban a vinilinkabát.

És süvít felétek fiúk: sercennek,
hasadnak útjában a hurutos szelek,
hazug szokások, ráncnyi láncok,
mik készültek már, hogy megkötözzenek.
Hagyjátok hát a nyirkos zoknikat,
riadt kérdőjelek este, ha drótra terítve
                                   lengenek sután –,
én nem azt nézem, hogy elittátok
az első fizetést is – annyi bőjt után.

Mert napot álmodik ujjatok közt a körző,
pattan, s vállatokra koppan
a mindenségből egy iszonyú szelet.
Pállott port lehel a satu tátott szája,
s úgy ropogtatná az ujjpereceket!

Patyolat-köpenyes kísértet jár az éjben,
tenyeréből pirulák –; galambok
szállnak fel az égig.
Ropogósra fagytok kicsi doktorok,
de Európa lázas betegei
véretek is kérik!

Marad a láz, ugye fiúk, az ereinkben
búgó liliom-lángú lárma.
Az égig szökken, ugye, a hátgerinc
és nem csavarodik fel a szivárványra!
marad a hit, ugye fiúk, a mindent legyőző hit,
és nem búvunk meg vén vadakként, tunyán
nyalogatva küzdelmeink nyitott sebeit!