Hat- vagy hétévesen beültettek egy iskolai padba, ahol olyan nyelven tanítottak, amelyet addig csak akkor halottam, ha a szüleim olyan dolgokról beszéltek, amelyet nekem nem szabadott érteni.
Nyolcadik osztályos koromig napi 4–7 órában a fejemet tömték a megkeseredésig olyan pedagógusok, akiket már ez a rendszer többszörösen megrágott és kiköpött – illetve olyan frissen végzett tanárok, akik az osztályunkat tanítva jöttek rá arra, hogy nem is olyan könnyű fiatalokkal foglalkozni. Kár, hogy ez nem a pedagógiai egyetemen lett világos számukra…
Egy lepuskázott kisérettségi után mégiscsak jobban éreztem magam. Kilencedikes lettem! Lehetett az iskola udvarán cigizni, a családorvostól igazolást kérni, diáktanácsban szervezni ezt-azt, intézkedni kellett – egy kicsit „életebb”-szagú lett minden. Egy kora nyári, keserű kémiaórán érezni lehetett, hogy a tanár is inkább lubickolna a frissen nyílt strandon, hogy amit tanít és amit tanulunk, már rég nem érdekel senkit, sem a diákokat, sem a tanárokat, sem azokat, akik ezt követelik. Éreztük, hogy mindenki csak ismétli és teszi, ismétli és teszi – mint amikor a kazettofon becsípi a szalagot. De a rendszer, az akkor is rendszer! Akkor is, ha már rég becsíptük a szalagot, ha már mindenki unja vagy éppen utálja, akkor is csináljuk. Mit is tehetnénk? Megtanították nekünk: hallgassunk, mert abból baj nem lehet. Mindenki megfogadta ezt, hisz lám, hallgatunk, és hál’ istennek nincs is baj.
Tizenegyedik-tizenkettedikben mást sem hallottam: tanulj, mert más dolgod úgy sincs. Nem volt más választásom, tanulnom kellett, hisz bekeményítettek az érettségin. Kár, hogy a szüleim összes gyűjtött pénze a „pluszórára” ment el, mert bár a tanügyi rendszer bekeményített, a minősége hagyott maga után kívánnivalót. Egész jó eredménnyel sikerült elvégezni a tizenkettedik osztályt. Jó négyéves átlag, jó érettségi átlag – kár, hogy a záróvizsgát követő két-három hónap során az anyag 90 százaléka feledésbe süllyedt.
Egyetem: szeretem a várost, ahol felnőttem. Nem akarok elköltözni innen, így beiratkoztam egy helyi egyetemre. Fölöslegesen. Néhány hónap után rájöttem, hogy ami itt folyik, az egy nagy vicc! Ide csak az iratkozik be, aki könnyen akar diplomát szerezni – én is ezért iratkoztam –, de nem gondoltam, hogy ennyire könnyű. Ez így szánalmas. Sajnáltam az energiát belefektetni. Szégyelltem arra az egyetemre járni. Abbahagytam. És most mi lesz? Kedves szülők, felnőttek, tanárok: mit tegyek?
Mindeddig egy életszerű helyzetben sem tudtam lenni, mert folyamatoson a maszlag folyt: tanulj, mert más dolgod nincs! Nem tapasztaltam meg a felelősséget, nem volt lehetőségem hibázni, majd kijavítani azt, nincsenek gyakorlati tapasztalataim. Köszönöm szépen ennek a rendszernek, hogy tizenkét éven keresztül „gondoskodott rólam, és terelt az élet útján”. És ha tetszik, ha nem, de most nem fogom igényelni az állam nyújtotta tökéletes továbbtanulás lehetőségét az egyetemeken, hisz eddig számomra nem derült ki, hogy mivel szeretnék foglalkozni, mert nem volt időm ezzel foglalkozni – csak annyi dolgom volt, hogy tanuljak. Most pedig eljött a valódi tanulás ideje. Tanulni nem csak padban, könyvekből lehet.
Köszönöm ezt a tizenkét üres, de kínokkal, unalommal, idegeskedéssel és keserűséggel eltöltött évet. Bedobom magam egy életszerű helyzetbe, ahol tapasztalok valamit, amit fel is tudok használni. Ha eddig nem is sikerült, de most felfedezem, miként tudok a társadalom hasznára lenni. Nem vagyok hülye, és belőlem nem lesz egyetemi diplomás munkanélküli!
Mucha Oszkár
.jpg)
