– Tudjuk, hogy a Művészeti Nép­iskola drámatagozatán végeztél. En­nek hatására választottad a rendezői szakot az egyetemen, vagy volt valami más hatás is az életedben, ami miatt ezt gondoltad a leginkább testhez­állónak?
– A Plugor Sándor Művészeti Líceum drámatagozatán végeztem, és a Művészeti Népiskolában egy „rendezői osztálynak” titulált, kétéves hébe-hóba szakon, ahol igazából Salamon András sarkalló és felcsigázó óráin kívül a többi vicc volt, semmilyen okiratot nem kaptunk annak elvégzése után, de nem is az volt a lényeg. Salamon András tanár bácsitól abban az időszakban nagyon sok mindent tanultam mind szakmailag, mind emberileg. A rendezői szakra Radu Afrim bátorított nagyon tizenegyedik osztályos koromban, akivel akkor találkoztam első ízben, és akinek sokat köszönhetek, főleg azt, hogy kizökkentett egy langyos létezési állapotból, és ráébresztett arra, hogy az egészséges „crazy”-ség (őrültség) és a derű elengedhetetlen állapot azoknak, akik feltétlenül „okoskodni” akarnak a „szent deszkákon” és nem csak ott. Na, de most én is okoskodom éppen. (Kacag – szerk. megj.) Ennek hatására 19 évesen nagy álmokkal és fuszulykakonzervekkel felpakolva felvételiztem Bocsárdi László osztályába, és most ott „csinálom a színházasdit”.
– Hogyan látod, mi a célja a 21. század színházának?
– Nem tudom, erre milyen választ adhatnék. A McDonald’snak a 21. században mi a célja? Hát meggyőződésem, nem az, hogy mindenki mértékkel és egészséges kajából jóllakjon, hanem hogy a végén miként fog visszakacsintani a kassza… A színházaknál is adódik hasonló helyzet. Van, ahol bármi áron meg akarják fogni a nézőt, másképp szólva igényt elégítenek ki – jobb helyeken pedig igényt teremtenek, vállalván annak a felelősségét. Az én célom a 21. században a színházban az, hogy amit a társaimmal, színészeimmel együtt létrehozunk, az tudjon a reménység otthonává és a borúlátás ellenszerévé válni.
– Hogyan jött a felkérés, és hogyan élted meg az Akárki rendezőasszisztensi szerepét?
– A Raduval való barátságunknak köszönhető ez. Hogyan éltem meg? Igazi mester és tanítványa hangulat született. Amikor kellett, elküldött melegebb égtájakra (kacag), máskor teáért szalasztott – máskor pedig próbát vezettem. Fontos pont volt az életemben, teletömött batyuval távoztam onnan, és gyönyörű emberek emlékével.
– Lüszisztraté – ez volt a címe a vizsgaelőadásodnak. Honnan a cím, és milyen témát dolgoz fel?
– A Lüszisztraté Arisztophanész görög komédiája. Ez volt a legutóbbi vizsgamunkám. Feladatunk az volt, hogy ókori, valamint Molière koráig terjedő komédiákat állítsunk színpadra. Én ebben láttam azt, hogy kérdéseimmel másfajta realitásba tudjam sodorni a nézőt. A történetet csak csírájában hagytam meg, azaz tíz oldalba sűrítettem az eredeti hatvanat. Dióhéjban arról szól, hogy a görögök a spártaiakkal háborúznak, ennek következményeképpen a férfiak mind elfoglaltak, és a nők egyedül maradnak. Ezért összegyűlnek, és úgy döntenek, békét teremtenek, elzárkóznak a férfiak elől, és szexsztrájkba vonulnak addig, amíg békére nem kényszerítik őket. Ezért a férfiak merevedett fallosszal kénytelenek békét kötni. Igazából ennyit hagytam meg az eredeti műből, a problematikát a mai szíriai mészárlásokra, illetve napjaink elállatiasodási folyamatára helyezve próbáltam megközelíteni a művet, mit hoz ki belőlünk az erotikus inger, vágy. Egy olyan világban, ahol mindenkinek joga és létszükséglete a boldogság – ennek ellenére mégis sokakat elkerül. És akkor nekünk, akik boldogok vagy boldogtalanok vagyunk, nekünk mi a feladatunk? Van feladatunk, kell hogy legyen feladatunk egy­mással szemben? Chaplin A diktátorban azt mondja: „Embertársunk boldogsága éltet, nem a nyomorúsága. Nem akarjuk gyűlölni, megvetni egymást. Mindenkinek jut hely ezen a világon!” És ha ezt mindannyian felismerjük, mert mindenki elejt egy könnyet a tévé előtt, látván, mi folyik például Szíriában, vagy mi folyt Irakban, és még sorolhatnám, akkor mégis, mi az, ami meggátol abban, hogy igazán örülni tudjunk embertársaink mosolyának? Őszintén gyönyörű lehetne az élet útja – de azt hiszem, az utat eltévesztettük. Én hiszek Chaplin fent említett szavaiban, és reménykedem, hogy egy nap visszatalálunk arra a másik útra. Ebből a reményből és az említett miértekből született meg ez az előadás.
– Kik voltak a szereplői az előadásodnak, és milyen volt a hangulat a próbákon?
– Az előadásom szereplői az egyetem különböző színész-koreográfus-média osztá­lyai­ból összeválogatott emberek, valamint egy frissen, tavaly végzett színész volt, akit láthatott a szentgyörgyi közönség tavaly a Két lengyel darabban: Badics Petra játszotta a főszerepet, Lüszisztratét. Fantasztikus, kreatív, nyitott és elementáris belső erővel és érzékenységgel rendelkező lány. Egy nagy színházi szaki mondja, hogy vannak színészek, akik bejönnek a térbe, nem tesznek semmit, és valamiért nézned kell – és van olyan, aki ugyanúgy bejön a térbe, nem tesz semmit, és mégsem nézed. Petra és az egész csapat, úgy érzem, az első kategóriába sorolható. Gyönyörű emberek, nagy szeretettel, érzékeny lélekkel, alázattal és gyomorból jövő, őszinte tenni akarással. Számomra ezek a mérvadóak, bármekkora nagy művész is legyen valaki. Öröm volt találkozni, kísérletezni és egymásból, egymástól tanulva létrehozni valamit, amit majd átadhattunk a nézőnek.
– Hogyan értékeled, elérte a célját az előadás?
– Mi a kérdéseinket feltettük, aztán ha száz nézőből bár egy derűsen vagy kevésbé, hazamenet vagy otthon, szex előtt vagy után, de elgondolkodott rajta, és ezáltal közelebb került a saját, igaz útjához, akkor már megérte.
– Milyen céljaid vannak a jövőt illetően?
– „Mihelyt okosabb vagy bárkinél, ostobább vagy mindenkinél” – erre, remélem, oda tudok figyelni, valamint minden reggel derűvel tudom köszönteni az új napot. Hiszem azt, hogy olyan életet élünk, amilyent megálmodunk magunknak. De ezt, valószínű, ha holnap kérdeznéd, letagadnám.

Kovács Zenkő Bernadett