Domokos Gézával és Sinkovits Imre színművésszel egy évben, 1928-ban született Csíkszentgyörgyön, Gál Sándor negyvennyolcas ezredes szülőfalujában a nagyborosnyói Pakucs Etelka. A címeres csíkszentkirályi Bors família szülötte, buzgó katolikus asszony, tanítónői oklevelét a csíksomlyói tanítóképzőben kapta. Férje után Borsból lett Pakucs, sikeres és ismert háromszéki asszony, a nagyborosnyóiak Etuka nénije, akit születésnapján a községi tanács, Szőcs Levente polgármester is köszöntött.
Arra kértük, hogy beszéljen a Fennvaló segedelmével hosszúra szabott életpályájának alakulásáról, szóljon terveiről. 1968 óta rendszeres levelezője a megyei sajtónak, lapunknak, a Háromszéknek is. Az önazonosságunkat és a közösségek életét erősítő ünnepekről, egyházi eseményekről írt-ír lapunkban, mi azonban kevesebbet tudunk életpályájáról.
− Végzős tanítónőként kezdtem pályámat a gyimesi csángók között Bükkhavaspatakon, egy volt kocsma épületében. Sikeresen oktattam délelőtt és délután ötvenegy gyereket. Év vége felé már kultúrműsorunk is volt, amivel bejártuk a Gyimes völgyét. Írástudatlan felnőtt is volt a csoportban, mert ő akart szerepelni, óvodáskorú kicsi gyermek, mert ő iskolába akart járni! Azokban az években magyar tanítókat kerestek a bánsági iskolákba, s így küldtek a soknemzetiségű határ menti Csákovába, ahol szerb és román gyerekek között élő magyar gyermekeket tanítottam. S mert borús volt a román–szerb viszony, anyámék két év múlva hazasírtak, s ezzel 1950-ben befejeződött pedagógusi pályám, de közel sem örök vonzódásom, szeretetem a tanítási, közösségi-társadalmi munka iránt.
Jobb megélhetési lehetőség után kutatva jelentkezett a Csíkszeredai Vasúti Osztálymérnökségnél, ahonnan kihelyezték a nagyborosnyói pályafenntartási irodába. Ott ismerkedett meg és lett felesége a helybeli Pakucs Balázsnak. Itt folytatódott további élete, amit „társadalmi központúnak” mond, mert szeretett emberek között élni, bekapcsolódni a nagyborosnyói református többségű közösségbe, de lélekközelben maradni a helybeli kis létszámú római katolikus közösséggel is, mely a zágoni anyaegyház filiája.
– Mindenütt ott voltam, ahol valami jó és szép történt, mind a régi rendszer idején, mind a változás után. Ezekről tudósítottam régebb a Megyei Tükör újságot, most a Háromszéket. Nem az ellenségeskedés, hanem az emberi magatartás és cselekedet volt vezérlőfonalam. Szerettem és szeretek verset mondani-előadni, bekapcsolódtam a sepsiszentgyörgyi nyugdíjasmozgalomba, s tagjaival, de később meghívásra magánúton magánműsorommal bejártam a mai Magyarország számos városát, azok nyugdíjasklubjait, beszéltem az itteni székelység életéről. Külföldre is eljutottam, de csak egy helyet említek: Rodostót, ahová a zágoniakkal mehettem el, beszélhettem a székelységről, a háromszéki magyarokról a török diplomácia előtt. Boldog életet éltem-élek, nem panaszkodom semmiért!
Etelkával Földi István Székelynek születtem című kötete sepsiszentgyörgyi bemutatóján találkoztam. Korához illő színekben szőtt székely ruhájában köszöntötte az író fiát, Földi Imrét, és előadta Földi István Gábor Áron című versét. „Évetlen éveken keresztül szavaltam ezt a verset március 15-én – mondta –, de fogalmam sem volt, hogy ki volt Földi István. Fiával régóta levelező partnerek vagyunk, s most örömemre itt találkoztunk!”
Nagyborosnyó nem esik messze Sepsiszentgyörgytől, de még a mai Magyarországtól sem. Etelka évtizedek óta tagja a Reménység Nyugdíjasklubnak, az Őszirózsák nyugdíjas dalkörnek. S mert április elején öntötték a fejére a keresztvizet, az övéit, barátait és dalostársait ünnepi asztalhoz hívta egy koccintásra. Ott beszélgettünk Venczel Anna önkéntes karmesterükkel is, aki elmondta, hogy hét éve alakult a dalkör a Sugás Nyugdíjas Egyesület mellett, otthona Dulányi Aladár igazgató jóvoltából a sepsiszentgyörgyi Kónya Ádám Művelődési Ház, s azt nem kell mondanunk, hogy a környék és a megye rendezvényeinek színpadán sokszor hallhatjuk az „őszirózsások” népdalait, örökzöld melódiáit, jelen lesznek a Szent György Napokon és a Magyar Dal Napja rendezvényein is.
