Konrad Lorenz (1903—1989), aki az állatok viselkedését számtalan könyvében és tanulmányban elemezte (1973-ban Nobel-díjjal ismerték el munkásságát), gyakran hivatkozott az ember és az emberszabású majmok szembetűnően hasonló viselkedésére.
Különösen kisgyermek korúaknál talált erre számos példát. Napjainkban a pszichológusok gyakran idézik Lorenz észrevételeit a gyermeki agresszió kapcsán, amelyet egybevetnek a szülői agresszivitással, és e két indulat találkozásánál előrevetítik a lehetséges végkifejletet.
Miről van szó? A kisgyerek — nagyjából óvodás-, illetve iskoláskorig — a rendezett életvitelű családokban (Egek! Hány van ilyen?!) folyamatosan szülői, leginkább anyai irányítás alatt fejlődik. Ez az irányítás korántsem zökkenőmentes. A harag, a düh mindkét irányból feltámadhat. Eme tiltó-tiltakozó, ellenző-elutasító érzelmek hangvételben, mozdulatokban, a büntetés, illetve az ez elleni tiltakozások jelzik a családi agressziót. Ha ez a szülőben a ,,nagyot", az ,,erőset", ,,védelmezőt" látó és elváró kisgyermekben a dac, a ,,szófogadatlanság" jelenségét erősíti, s ezt a maga módján ki is fejezi (sírással, hisztizéssel, szótlan bojkottal, a nagyihoz meneküléssel stb.), akkor gyermeki ,,agresszió"-ról beszélünk, s ez nem okvetlenül negatív jelenség! Mint ahogy a szülői ,,agresszió" sem az, hiszen a szocializálódás egyezményes kereteit közvetíti tiltásával-megengedésével.
Hogy a büntetéstől tartósan megszabaduljon, a gyermek megtanulja: az erősebbel nincs értelme szembeszállni. De ez csak látszat. Az elfojtott indulatú gyermekből alakul ki az agresszív, lázadó, hirtelen haragú felnőtt. Az az embertípus, akit ,,bicikliző"-nek nevez a köztudat: felfelé sunyin megalázkodó, lefelé (beosztottjai felé, a gyengék felé) rúg. Utat enged felgyülemlett indulatainak.
Ha a gyermek ösztönös agresszivitását a kényeztető ,,jósággal" semlegesítették, kialakulhat az a ragaszkodó szülő-gyermek kapcsolat, amelynek kellemetlen következménye a gyámoltalanság, az elbizonytalanodott és magányos felnőtt, akinél anyakomplexusa ily módon jelentkezik, és olykor a végtelenségig vitt önzés, társtalanság, de akár önnön értékét (a kényeztetés, túlértékelés hatása!) nagyobbra tartó arrogancia másokkal szemben.
Tehát: a gyermeki ,,agresszió" az egyéniség formálódásának a kezdeti jele, értékes tulajdonság, de nem kevésbé az a szülői is, amely a társadalom realitásait közvetíti gyermeke felé, olykor ekképpen.
