Állandóan azt a sirámot halljuk, hogy az egészségügy kevés pénzben részesül meglehetősen foghíjas állami költségvetésünkből. Pénz helyett csak értékes útmutatásokat kapnak kórházaink. Legújabban az oda bevonuló krónikus betegnek háziorvosa által felírt piruláit is vinnie kell magával, nehogy kárba vesszen, mert ott mást írnak fel, vagy lejáron, ha sokáig ott hetel.
A betegeket akár arra is lehetne kötelezni, hogy természetgyógyászati kurzusra járjanak, és gyógyteákkal gyógyítsák magukat, mert azok kevesebbe kerülnek, mint a méregdrága gyógyszerek, amelyek azért méregdrágák, mert tulajdonképpen mérgek.
Azért néha kibújik a szög a zsákból, és kiderül, igenis, nagy pénzek lapulnak helyenként az egészségügyben. Más kérdés, hogy nem krónikus és mindenféle veszélyes betegségre, mint a TBC vagy a rák, hanem például plasztikai műtétekre. A bukaresti Égéses Betegek Kórházában például egész szépen inkasszáltak az ott dolgozók. Tulajdonképpen ők iparszerűen művelték a szépségipart. Annyi pénzt találtak a gyanúsítottaknál tartott házkutatáskor, hogy pénzszámoló gépeket kellett vinniük, mert ha kézzel számolták volna meg az ott talált 280 000 eurót és 80 000 lejt, lejárt volna a delikvensek 24 órás letartóztatási parancsa. (S még mennyi pénzük lehet máshol?)
A „betegek” ugyan nem az említett kórházban jelentkeztek, hanem valami magán- vagy szépészeti klinikán, de onnan az égésesekhez irányították, ahol sikeresen „gyógyították” őket. A plasztikai műtéteket itt a piaci ár alatt végezték el a hozzáértők, és aztán még egyszer elszámolták az egészségbiztosítónál is. Amit a kliens fizetett, testvériesen elosztották a műtétek szépségszobrászai és segédei.
Az elszámolás nem lehetett bonyolult, mert olyan diagnózist írhattak fel a megnagyobbított mellű nőknek, mint például: mellénél kezdetben csak kis forróságot érzett, később már úgy felforrósodott, hogy megégett, és ezért plasztikai műtétet kellett rajta végrehajtani. Vagy akinél zsírleszívást végeztek, annak azt lehetett írni: hasára rántott forró víz égette meg, ezért kellett megműteni. Akinek meg arcát műtötték, azt a kávéfőző felrobbanása miatti égésre lehetett fogni, és így tovább. A nyomozás során érdekes dolgok derültek ki. Volt, aki telefonon panaszkodott az orvosnak, hogy eurócskánként tudta félrerakni a dudanagyításhoz szükséges pénzt, és mégsem elég. De azért ő inkább még gyűjt, mert minőségi mellet akar. Volt, akinek az orvos szép mellecskéket ajánlott, mivel látta, hogy a hölgy magas, és ráadásul magas sarkú cipőben jár. Ahhoz a nagyobbacska cicik illenek.
Aztán volt, aki néminemű női nemi átszabást sürgetett, hogy legyen egy szép nyara a tengeren.
Most, amikor ezt a szép summát beinkasszálja az állam, remélem, az egészségügy bevételeit fogja növelni, s a törött lábú betegnek nem kell gipszet vinnie a kórházba, mert ebből a pénzből legalább arra futja.
Bár az is lehetséges, hogy bizonyos szépészeti műtéteket feltesznek a támogatottak listájára, legalább olyanoknak, akiknek munkája megköveteli, hogy dögösek legyenek. Egy hírtelevízió bemondónőjét hogyan lehetne elképzelni első látásra normálisnak tűnő mellekkel, felvarratlan arccal, meg nem nagyobbított ajkakkal? És a szexiparban serénykedőknek sem lehetnek silány minőségű munkaeszközeik.
Ők mind-mind a köznek dolgoznak, így megérdemlik, hogy közpénzből végezzék el rajtuk a szépítési, (át)szabászati, tatarozási munkálatokat.