Visszapörgetve az elmúlt napok képkockáit – ebben segítségünkre lehet az immár 23. kiadását is maga mögött tudó városünnepély majd minden mozzanatát megörökítő több ezer fotó – elmondhatjuk, hogy hűen tükröződik bennük Sepsiszentgyörgy emblematikus eseményének és a várost lakó embereknek az esszenciája: összetartás és összetartozás, kitartás, nyitott szívek, tolerancia, empátia, szeretet, hit és lelki tisztaság. És még valami...
Ott, ahol a tűzijátékok robbanóvarázsának fényéből (is) táplálkozó tiszta lélek térdig áll a szemétben, szemét a levegőben füsttel keringőző húgyszag csípi, a városcentrumon keresztül, a Kultúrkerthez vezető utcák pedig köpettől és ürüléktől tocsognak – ott valami hibádzik.
Fájó szívvel ugyan, de említést kell tennünk azokról a kevésbé magasztos érzéseket előcsalogató képsorokról is, melyeket – mint a valóságban megtett séták alkalmával, az emlékképek vagy fotóalbumok virtuális lapozgatása közben – nem lehet mellőzni, kikerülni vagy nem venni tudomást róluk. Vannak e városban néhányan, úgy érzem, nem is kevesen, akik évről évre idegenebbnek, hűvösebbnek és taszítóbbnak, az eredeti indíttatástól mindinkább eltávolodónak érezik az önmagát – és talán még a szervezőket is – túlnövő rendezvénymamutot.
Nemhogy napjaink imázsgyakornokai, de még a régmúlt idők pártiskoláiban okult propagandisták is zavarban lennének, ha a városközpontban szerdától vasárnapig zajló, bomlasztó hatású, népbutító, demoralizáló, primitív és szubhumán hacacáré fényezését kapnák feladatul.
Mivel magyarázható, hogy a város, ahol az imázs, az integrált fejlesztés és a vonzó városkép kialakítása kiemelt fontosságot kap, így várja a találkozások ünnepére elszármazott szülötteit, testvérvárosok küldötteit, előadó- és képzőművészeket, vendégeket, meghívottakat? Milyen üzenetet közvetít Sepsiszentgyörgy azoknak, akik ma már csak igen ritkán jönnek haza, azoknak, akiknek az életben egyszer adatik meg, hogy hozzánk látogassanak? Milyen lehet az első benyomásuk Sepsiszentgyörgyről a Rednex-eknek, C. C. Catch-eknek és Boney M.-eknek? Ők nem látják hagyományápoló kézműveseink székely- és magyarságunkról ódákat zengő értékparádéját, nem láthatják gyermekeink szoknyaperdítését és csizmacsattogtatását, nem hallhatják fiataljaink tulipánládás danolását, népzenéink időtálló varázshangjait.
Hiába a választékos, sokak igényeit szolgálni igyekvő programajánlat, ha a színvonalas produkciókat végeláthatatlan bóvliáradat öleli körül, és hamisítatlan balkáni hangulat lengi be. Mindhiába ad otthont a Kultúrkertnek a Székely Nemzeti Múzeum pompás udvara, egy városnak – tetszik, nem tetszik – a központja „birtokolja” a fókuszt, és hiába magyarázzuk a messzi földről hazatértnek, az egyslágeres, egyszeri sztárvendégnek, hogy amit lát, az nem az, aminek látszik, rólunk, a város lakóiról, értékrendszerünk ficamairól árulkodik a középpontba helyezett gyomorforgató giccsparádé, a vizezett sörbe fojtott csórékolbász-banzáj, városunk híres szülötteinek, az urbe alapjait lerakó és hírnevét öregbítő elődöknek hígított mustárral történő arcul köpése.
Kós Károly, kinek nevéhez fűződik – többek között – a város egyik ékessége, a Székely Nemzeti Múzeumnak otthont adó épületcsoport, a Képtár frontjára feszített molinóról figyelhette eme ízléstelenséget, balján a kanonizált, piedesztálra emelt Györggyel, és a rettenettől elrettent egyfejűvel. Gyárfás Jenő, Gróf Mikó Imre és Csutak Vilmos már nem voltak ennyire szerencsések: egész alakos szobraik embermagasságból vehettek tudomást az orruk előtt naphosszat parádézó mai ember kicsinyességéről. Gödri Ferencnek pedig a neve által halhatatlanná tett, „díszbarackfátlanított” utcában „megszálló” és fiziológiai szükségleteit végző, hegyen túli „kézműveshorda” már csak a kegyelemdöfés volt.
A több színpados, többnapos fesztivállá duzzadt egykoron szerény és meghitt városünnep ímhol színvonalas, lélekemelő, másutt nívón aluli művészi kínálata még úgy sem tudná kárpótolni mindezt, ha a 3+2 lakodalmas rockja helyett maga Shakespeare adná elő szonettjeit egy felmuskátlizott villanyoszlopról alácsüngve, vagy a villámkezű Havasi Balázs zongorafutamai helyett Bach szimfóniái szolgáltatnák a zenei aláfestést a rendezvényt záró tűzijátékhoz.
A több ezer munkaórát maguk után tudó szervezők és önkéntesek, a támogatók, a városlakók, Sepsiszentgyörgy ennél többet érdemel. Ne hagyjunk alább az igényeinkből, vegyük észre és lépjük át az „erre vevő a nép” csapdáját, legyünk már intelligensebbek annál, hogy évről évre asszisztáljunk ahhoz, városunk központját egyéni- és csoportérdekeinkre, valamint értékeinkre fittyet hányó, potyázó portyázók ejtik rabul.
