Egy dolog tehát nem akkor valóságos, ha létezik, hanem csak, ha észlelik is a létezését. Ivan Ladislav Galeta horvát képzőművész. Belépünk a terembe, és azonnal bekerülünk abba a bizarr valóságba, amely Galeta világa. Észleljük az uralgó káoszt és a művész kétségbeesett erőfeszítését, hogy rendet teremtsen valamiképpen benne. Először a Kerék című „forgatókönyv” darabjai ragadnak el, rollereket, bicikliket, roller- és biciklikerekeket látunk, egymásra montírozva, takarják rejtve, néha feltárják egymást. A kerekeket folytatják az utak bizarr fényképei, az egyik sorozaton nyilak igazítanak el vagy vezetnek félre, mutatva, hogy igen nehéz az előrehaladás. A stoplámpa-ciklusban világossá is válik, hogy miért. A forgalom soha nem egyirányú, a táblák megállásra késztetnek, a nyilak vezetnek tovább, de nem világos, egyáltalán megérkezhetünk-e valahova. „Az út jobb, mint a fogadók!” – jegyzi meg rejtélyesen Cervantes. Galeta fotóin állandóan úton vagyunk, kóválygunk a káoszban a rend centruma felé, amely azonban soha nem mutatkozik meg. Semmi sem bizonyos, egyik önarcképén a művész egy körben ábrázolja arcát, a körben, órában (?) válik talányossá minden, hiszen az egyiken a falra kitett kerek órák közül a valóságos időt látjuk, a másikon egy imaginárius időt. A tavaszi és őszi időszámítás is bekavar, nehéz pontosan megmondani hány óra? Egy másik önarcképén, amellyel a lenti szintre való előrehaladásunk során, a lépcsőlejáróban találkozunk, a művész egész alakos fotója eldől, mintegy cáfolva a gravitáció törvényeit. Le kellene zuhannia, de nem zuhan le, a zuhanás előtti pillanatban lebeg. Közben egymásután érnek döbbenetes hatások, a Reliefen gyerekek sorakoznak egymás után, nem tudni miért, nem tudni meddig. Várnak valamire, de kérdéses, van-e, amire várni? A Zoomon az arckép már a közelítő lassú téboly határán lebeg. Aztán megint meglátjuk a férfit az órával egy fekete, komor grafikasorozaton. A Rajzok a vonaton is érdekes, itt a rögtönzés lepleződik le, kiket látunk, kik vagyunk mi, akik látunk másokat, a Párizs–Montbeliard vonaton? A káosz uralg, Galeta kétségbeesett erőfeszítéseket tesz minuciózus aprólékossággal, nagy gonddal kidolgozott tervrajzain (?), hogy áttörje, hogy eljusson a rendig.  De létezik-e rend? „Te rendetlen, vigyázz, a rend veszélyes” – figyelmeztet Márai Sándor. Aztán a pincében jönnek a videók, az egyiken egy gyümölcs (alma) körül kereng minden, a másikon utcaképeket látunk. Arcok, alakok, figurák tűnnek fel, megvillannak az utcákon, tereken, és azonnal eltűnnek a semmiben. A három táblaképen váratlanul visszatérnek a kerekek és egymásra kopírozódnak. Galeta valóságában – van, mert észleljük a műveken – bizonytalan minden. De ez a bizonytalanság bizarr módon nem intonál különféle érzelmes hangulatokat, nem hívja elő például a háttérben mindenütt derengő melankóliát. Vagyunk, csak nem tudjuk hol, azt sem, hogy merre haladunk, valószínű előre, de hát mindenhol előre van, s azt sem tudjuk mennyi az idő?