Negyedik fejezet
Lészen ágyú!
Novemberben leesett az első hó Háromszéken. Ujjnyi fehér takaró lepte a zsindelytetőket, de az utcákon a csizmatalpak alatt vízzé válott. A mezőkön az őszi szántást nem tudta befedni, a barna göröngyök tarkállottak a hó alól. Olyan volt a mező, mint egy szakadozott, ócska báránybőr. Látnivaló volt, hogy az első hó nem marad meg, s még sokat kell a sarat dagasztani, míg beállnak a téli fagyok.
Áronéknál búcsújárás volt, mióta megjött Agyagfalváról. Egyik ismerős a másiknak adta a kilincset, de most nem a szokásos terefere folyt a tűzhely mellett, mint sok más őszön. Másról volt szó. Arról, hogy az agyagfalvi négy dandár széthullott, mint a kéve, amikor a sarló átalmetszi a kötelet. A fehéregyházi dandár magától bomlott széjjel, mert nem volt mit enniük az önkénteseknek. Az őszi munka is várta őket otthon, hát kapták magukat, s hazamentek. Az egyik megütközött a General Commando csapataival, de a tapasztalatlan, jórészt fiatal gyermekekből álló kis sereget az ágyútűz úgy megzavarta, hogy a fegyelmet többé nem lehetett helyreállítani. A Marosvásárhelyre indított dandár meg sem ütközött a sorkatonákkal, visszavonult, mielőtt tüzet nyitottak volna rájuk. Hanem a legszégyenletesebben a szászrégeni dandár járta meg. Az egyik zászlóalj parancsnoka, Balázs Manó százados az útba eső falvakban szabad zsákmányolást hirdetett az önkénteseknek. Sok hitvány ember megtántorodott, a könnyű szerzés ördöge szállta meg egyiket-másikat. Sokuknak nem azon járt az eszük, hogy a szabadságot védelmezzék, hanem azon, hogy a zsákmányolt holmit miképpen vigyék haza. Ez a megszédített, eszét vesztett zászlóalj kegyetlenül megbűnhődött: a felindult szász és román lakosság bosszúja elől sokan még az életüket sem tudták menteni. Szórtak is annyi átkot a Balázs Manó fejére, hogy ha csak minden tizedik fogamzott volna meg, az is elég lett volna egész nemzetsége pusztulására.
Hát most arról folyt a szó Áronéknál, hogy legalább Háromszéket kellene megvédelmezni, ha már Marosvásárhely elesett, s Udvarhely feladta a védekezést.
A dolog nem fogta a férfiakat. A csűrökben ritkán szóltak a csépek, még a hadarót is az asszonyok kezébe adták volna, ha nem kellene olyan nagyon a kenyérnekvaló. Sok asszony szemében ült aggodalom: mi lesz, ha az ura belévegyül valamibe. Uraknak való a politika, ki húzza ki őket a bajból, ha az osztrákok győznek? Futhatnak ki Móduvába, mint a madéfalviak.
– Tenni kellene valamit! – mondogatták többen.
– De mit? – kérdezték nap mint nap.
Aki egy okos szót tudott mondani, egyszeriben vezér lehetett. Háromszéken a kapuk előtt, a községháza előtt csoportosan álldogáltak az emberek, lesték az országutat, a vásárosokat.
– Mit láttak, mit hallottak? – hangzott fel napjában százszor is a kérdés.
– Igaz-e, hogy Erdővidékre már bé is törtek a császáriak?
Az utasokon nem lehetett eligazodni. Egyik azt mondta, hogy Kossuth hatalmas sereggel közeledik, Nagyszebenből fut az osztrák. Ez a hír biztos, egy nagyenyedi diák hozta, aki most szökött át az osztrák vonalakon. A másik arról tudósította a háromszéki katlanba zárt tanácstalan embereket, hogy Erdővidéken már égnek a falvak, a füst elsötétítette az eget. Az Őrkő tetejéről éjjel jól lehet látni az égést.
Így telt el november eleje.
Tizennegyedike után megcsillant valami vékony kis reménysugár. Híre futott, hogy Sepsiszentgyörgyön megalakult a Honvédelmi Bizottmány.
– No, tán csak nem marad pásztor nélkül a nyáj – biztatgatták magukat a reménykedők.
– Népgyűlést kell tartani – hirdette Áron, amerre megfordult ezekben a napokban. Szavát úgy kapták fel, mint zászlót:
– Népgyűlést, népgyűlést!
Addig mondogatták, addig hajtogatták, míg hangjuk eljutott a nemrég megalakult Honvédelmi Bizottmányhoz is, melynek elnöke Horváth Albert főkirálybíró volt, jelesebb tagjai Berde Mózes kormánybiztos, Dobay Károly gyalogsági ezredes, Sombori Sándor huszárezredes, akik nem sokkal az agyagfalvi gyűlés előtt állottak át osztrák szolgálatból az ellenállók seregéhez.
Horváth Albert rátarti nemes úr volt, akit a „tekintélyes konzervatív” jelzővel illettek. Az önvédelem szervezéséből derekasan kivette részét, de október végétől kezdődően bizodalma megrendült, az osztrákok bosszújától meg a köznép földet követelő lázongásától egyaránt tartott.
Berde Mózes a reformisták nagy táborához tartozott, óvatos, megfontolt jogászember volt, abból a fajtából, amelyet Kossuth „fontolva haladónak” nevezett. Berde politikai elve az volt, hogy Háromszék minden mozgósítható erejét a Habsburgok támadó seregei ellen kell fordítani. Éppen ezért éles eszével, szónoki tehetségével arra törekedett, hogy a székelyek között az osztályellentétet elsimítsa, legalább az önvédelmi harc idejére, s az erőket a szabadságharc érdekében összefogja. Az agyagfalvi gyűlés megszervezésében oroszlánrészt vállalt, de a dandárok kiindítását túl korainak tartotta, ezért meg sem várva a fejleményeket, Háromszékre sietett, hogy szűkebb hazája önvédelmét előkészítse. Jó modorú, mindenkivel udvarias hangon beszélő, fegyelmezett, önuralommal rendelkező szabadelvű politikus volt, akit józanság, egyszerűség, szerénység, tisztaság jellemzett. Október s november havában ő élesztette fel a székelyek ősi demokratikus intézményeit: a népgyűléseket, falugyűléseket, amelyek hamarosan valóságos népi parlamentekké váltak, ahol minden rendű és rangú székely szót kérhetett, s elmondhatta véleményét a sorskérdésekben. A forradalmároktól viszont idegenkedett, akár az értelmiség, akár a nép kebeléből származtak.
Dobay meg Sombori, a két törzstiszt nem sokat értett a politikához. Életük alkonyán sem láttak tisztán a nagyobb kérdésekben. Elszoktak az önálló gondolkodástól, hiszen az osztrák hadseregben erre nem volt szükség. Metternich gondolkozott, a tábornokok, tisztek, altisztek és katonák engedelmeskedtek. Ez a két katona jóindulattal állt a szabadságharc ügye mellé. Meg is tettek mindent, ami tőlük telt, de a nép forradalmától ők is tartottak, hiszen ők is nemesek voltak.
Aggodalmasan figyelték a nép mozgolódását, a gyertya már kezdett a körmükre égni. Puchner tábornok, a nagyszebeni General Commando parancsnoka egyre fenyegetőbb hangú ultimátumokat küldözgetett a háromszéki bizottmánynak, a népgyűlést nem lehetett többé elodázni. November 23-át jelölték ki a gyűlés napjául. Két nap alatt széjjelhordozták a hírt a székekben, Bereckben már az első nap tudták az újságot, valaki megvitte Kézdivásárhelyről.
Elkeserítő volt, hogy a kordon miatt, melyet az osztrákok már szorosra vontak Háromszék körül, nem kaptak híreket a forradalomról. Nem tudták, merre harcol a fiatal honvédsereg, s kinek kedvez a hadiszerencse. Bezárva az Olt s a Feketeügy völgyébe, csak a kék eget látták, meg a tornyosuló novemberi fellegeket.
***
November 23-ára virradó hajnalon olyan népes volt a szentgyörgyi országút, mint sokadalom idején. Akinek lova s szekere volt, azzal indult. A szomszédok ellepték az ülésdeszkát, a saroglyát, még a nyújtó végére is felkapaszkodott egy-egy öreg gyalogos. Mások tarisznyával az oldalukon, mogyoróbottal a kezükben baktattak Szentgyörgy felé.
Mire megvilágosodott, a szemerjai dohánykertek között már ömlött a nép Illyefalva felől. Zalán, Bodok, Oltszem népe a Csíki utcán vonult fel a piacra. Kőröspatak, Árkos felől a vártemplom mellett ereszkedtek le az emberek, s igyekeztek a székház felé.
Az Olt hídja hajnal óta dübörgött a kézdi-, orbai-, sepsiszékiek szekereitől.
A nemrégiben épült, görög homlokzatú székház előtt tolongott a nép, pedig hűvös volt a reggel, az Őrkő felől csípős szél futott le a Baromhegyről, s zúgatta a fákat.
A saroglyához kötött lovakra pokrócokat dobtak. Szalmatüzeket gyújtottak, melegedtek.
Olyan volt a város, mint a hangyaboly. Egyik szekér nekifarolt a másiknak, az emberek káromkodtak, gyeplő, húzó, hám szakadt, asszonyok sikoltoztak.
Így ment ez délig.
Déltájban egyszer csak elcsendesedett a nép, minden szem a székház emeleti ablakára szegeződött, ahonnan Mihály József élelmi biztos messzehangzó hangon jelentette a népgyűlés kezdetét. Mindenki, aki mozdulni tudott, igyekezett fel a nagyterembe.
Odabent zöld posztóval borított hosszú asztal állott az emelvényen, mögötte hátas székek sorakoztak. A terem gyorsan telt. A székek küldöttei szólongatták egymást, hogy egy csomóba üljenek, de sok volt az ember, kevés a hely, felbomlottak a csoportok, oda ült mindenki, ahova tudott. Daróczekés falusiak, zsinóros ruhás városi polgárok, iparosok, diákok, katonák vegyültek el egymással. Még asszonyokat is lehetett látni a hátulsó sorokban.
Alighogy kissé elcsendesedett a tömeg, nyílott az ajtó, s bevonult rajta a Honvédelmi Bizottmány. Berde Mózsa kormánybiztos jött elöl Horváth Albert főkirálybíróval. Dobay, Sombori ezredesek, Mihály József, Demeter József élelmezési biztosok lépkedtek mögöttük. Elhelyezkedtek az asztal mellett, Berde jobb és bal oldalán. A kormánybiztos megrázta az előre odakészített csengőt. Elült a lárma, minden szem reá tekintett, minden fül a megvilágosító szóra várakozott.
(folytatjuk)
