Amikor csak úgy átsuhan az ember a határon, igazából azt sem tudja, mikor melyik országban jár, fogódzót a településtáblák adnának, no meg a román–magyar átmenet esetében a fű zöldebb színe, az út menti szemét látványos megfogyatkozása, a rendezettség, odafigyelés, a kóbor kutyák váratlan eltűnése, szóval, pár olyan apróság, ami – megelőlegezett jóindulat ide, remélt civilizációs fejlődés oda – mindig is jellemezni fogja Romániát. Merthogy a kutyából nem lesz szalonna – öregecske mondás immár, de erősen tartja magát. Bár, ami azt illeti, most nem olyan rossz a határátkelés, mint volt még pár évvel ezelőtt is, most már elég, ha az ember a személyazonosságiját felmutatja, és menet is, jövet is csak egy helyen kell megállni, de akkor is meg kell állni, és azok a ronda építmények úgyis azokra az időkre fognak mindig emlékeztetni, amikor nagyon macerás volt az országok közti utazás, a vámvizsgálat nem csupán a csomagtartó felnyittatásából állott, de az egész utazócucc kipakoltatásából, ilyenkor az embernek gyomra összeszorult, hangja sűrű remegésbe kezdett, mert mi lesz, ha az ajándéknak szánt román konyakról a vámos lecsavartatja a dugót, hogy meggyőződjék, valóban ama szeszes ital béleli-e az üveget, ami a címkén nyomtatva vagyon, s még a jobbik eset, ha elkobozza, de megkezdett itallal mégsem illik beállítani senkihez. Vagy visszafelé jövet a könyvek sokasága, ki tudja, épp melyik szúrja a szemét az akkor és ott a legfőbb hatalom földi megtestesítőjének pózát és viselkedésmódját felvevő román vámosnak, mert az még az antikváriumban tiszta sor volt, hogy nem akármilyen könyvet szabad megvásárolni, s ha a naiv ember azt képzelte, egy ifjúsági regény vagy valami útleírás tán-talán nincs a tiltott nyomtatványok listáján, hát igencsak nagyot csalódhatott. Mai napig sem értem például, hogy a Világjárók sorozat egyik kötetét, Az Atlanti-óceán nagy kalandjai címűt miért kellett anno a vámiroda asztalán hagynunk, vélem azért, mert miután a szolgálatos tiszt a toronyként magasodó könyvhalom minden címét lefordíttatta édesapámmal, épp azt ütötte fel, koszos ujjával rámutatott egy párbeszéd egyik sorára, és megkérdezte, mit ír ott. – Ne üsd bele az orrodat – válaszolta édesapám, szöveghű román fordításban tolmácsolva a nyomtatott betűk sorát.
Mereng hát a kisbusznyi utazóközönség, álmodozik a szebb jövőről, amit a dolog egyszerűségéért és csak az adott helyzetre leszűkítve Schengen néven szokás emlegetni. Bár a külső jelek nem arra utaltak e pár nap előtti május végi délutánon, hogy az utóbbi évek tessék-lássék határellenőrzése is megszűnne, sor ugyanis a vámbódék előtt három, és mindegyik csak araszol előre. Amott elöl egy autót félre is állítanak, nem látni pontosan rendszámát, de mintha bolgár lenne. És a kuckóhoz érve a román határőr a személyazonosságikat begyűjtve, minden autónál bevonul az irodába, jócskán elpusmogva ellenőrzésükkel. Eközben folyhat a párbeszéd a magyar határőrrel, aki unottan az ajtófélfának támaszkodva jelenti ki: – Alighanem Schengen lesz ebből – fejét nem fordítja hátra, de hangját sem halkítja, és mindannyian jól tudjuk, az odabenn szöszmötölő román kollégája éppúgy érti a magyar beszédet, mint mi. – Rászóltak a testvérekre Brüsszelből – folytatja –, azért veszik komolyra a dolgot.
A szebb jövőnek álmodozása hirtelen megszakad, hiszen mindenkinek rá kell jönnie, a magyar egyenruhás tiszt a schengeni ellenőrzés felállítását a magyar–román határra értette. Bárcsak ne lenne igaza.