A börzsönyi hegyek között, a sűrű erdő szélén, egy piros tetős házban élt három kislány. A piros tetős ház körül öreg hársak illatoztak, s a legöregebb hársfa közelében mély kerekes kút állt. Az oldalát zöld moha borította, panaszosan csikorgott a lánc, amikor leengedték a vödröt.
Ebben az öreg kútban lakott három zöld kis béka meg a mamájuk.
A három kislány meg a három kis béka egyformán kíváncsi természetű volt. A kislányok, hacsak szerét ejthették, ott ágaskodtak a kút mohos kávája körül, úgy lesték a titokzatos mélységet, a kis békák meg egyre fölfelé kandikáltak a zöld lombok, az aranyló napsütés felé.
Egy meleg nyári délutánon csikorogva ereszkedett le a kerekes kút vödre. A három kis béka, Kvik, Kvak meg Kvuk kíváncsian leste. A vödör megállt a víz tükre felett, ott szép lassan himbálódzott, nem húzták föl, mint máskor. Kik, Kvak meg Kvuk a vödör peremére ugrott: látják ám, hogy vödörben három üvegpohár, a poharakban meg fehéren csillog valami.
– Mi ez? Mi ez? – brekegett a három kicsi.
– Aludttej – mondta békamama. – Leengedték, hogy jó hideg legyen.
– Később majd felhúzzák? – kérdezte Kvak.
– Igen, biztosan aludttejet akar uzsonnázni a három kislány odafent.
– Utazzunk fel az aludttejjel! – kiáltotta Kvik és Kvak.
– Jaj, én nem hagyom itt a mamámat! – szeppent meg az apró Kvuk, a harmadik kis béka.
Kvik és Kvak azonban máris ugrott, s mindketten kikötöttek egy-egy pohár kellős közepén. Könnyű lábacskájuk alig hagyott nyomot az aludttej színén. A mamájuk egy darabig hívogatta őket, de kár volt a szóért, Kvik és Kvak világot akart látni.
A vödör megindult fölfelé, majd zökkenve megállt. A három kislány ujjongott:
– Kis békák, gyönyörű kis békák! Hozzánk jöttek! Ó, de szépek!
– Befőttesüvegbe rakjuk mind a kettőt, apró létrát is teszünk az üvegbe, jó szorosan lekötjük, bizony! A kis békák majd fölmásznak a létrán, ha jó idő jön; megbújnak az üveg aljában, ha vihar lesz! – mondta a legnagyobb kislány.
Kvik és Kvak rémülten nézett össze. Miket beszél ez a kislány? Még hogy ők mindörökre bezárva éljenek? Időjárást jósoljanak? Zöld lomb helyett kis létra, aranyló napsütés helyett rabság vár rájuk?
Apró fejüket félrehajtották, riadtan néztek a három kislányra. Eszükbe jutott a kút hűvös mélye, a mamájuk meg a kis Kvuk. Egymásra pislantottak, brekegtek egyet, és csitt-csatt! – az aludttejes lábacskák máris kútkáván csattantak, aztán egy bátor fejesugrás, és Kvik meg Kvak hazatért az öreg kút hűs mélyére.
A három kislány csalódottan bámult utánuk.
– Gyáva békák! – mondta a legnagyobb kislány.
– Talán a mamájuk hívta őket haza – vélekedett a középső.
– Vagy a testvérkéjük – így gondolta a harmadik.
