...jó a kutya is. Nem én tudom rosszul a közmondást, de hát olyan világot élünk, amikor sok minden átértékelődik. A jó öreg szólások is, mert például, amikor a felelős szerkesztő azt sugallja, hogy valamit írni kellene mondjuk jövő keddre, nem azt mondja, hegyezd a ceruzádat, hanem hogy hegyezd a laptopodat. Ami képtelenség, de a mai valósághoz mégiscsak közelibb.
A ló hiányában előálló kutya tehát. Valahol Sepsiszentgyörgyön, a régiek által tisztviselőnegyedként ismert őrkőalji lakótelep egyik utcájában nagy a zörgés, a csujjogás, az ostorcsapkodás. Felkapja fejét mindenki, mert manapság ritka látvány a szekér, a guberálók végtelen szomorúságára, mert a mezőről, amit kell, behordanak kerülő utakon, de a városban összegyűjtött, kukákból kimenekített vagy azok mellől összeszedett szajrét hátukon kell hazahordaniuk. A zajra, mondom, felkapja a fejét mindenki, a kanyar mögül várva a jelenést, teljesen olyan minden, mintha vágtázó ló húzta szekérnek kellene feltűnnie, a hangok sokaságából azonban hiányzik egy szólam: a pata csattogása az aszfalton. Ám mire a csodaváró közönség beazonosíthatná a hiány mibenlétét, feltűnik az utcasarkon a... kutyavontatta alkalmatosság. Akárha a sarki kiskocsma elől hazainduló gádzsó nem oly rég látott képe idéződne meg, ki a felhajtott féldeci hevét gebéjén csillapítva, a szekér kerekeit kipörgésre készteti ostorának egyetlen jól irányzott sújtásával. A kis kölykök – mert ők a tünemény főszereplői – jó atyáiktól ellesett mozdulatokkal csépelik a ványadt ebet, melyet egy rojtos madzaggal kötöttek az egykor apró holmik szállítására készíthetett négykerekű kicsinyke szekér elé. Ebben ül egyikük, két lábával kifeszíti, kezével kitámasztja magát, eme óvintézkedések ugyanis felettébb szükségesek az ingó-zakatoló eszközben való bennmaradáshoz, különösképp a kanyarban, hol fél felére dőlve egyensúlyoz a szekérke, ha lenne gumi a küllős fémvázon, még csikorogna is az aszfalttal mélyebb ismeretséget kötni szándékozó két kerék. Másik betyár a hajtó szerepét játssza hatalmas beleéléssel, valami nadrágszíjfélén vezeti a kutyát, karóra bogozott kötéldarabbal suhogtatja farát, és még szóval is biztatja, ha netán két kezének sűrű mozdulatai nem lennének elegendőek. És aztán ott a harmadik legényke, neki csak mellékszerep jut, fut a kutyás fogat mellett-után, mikor hol sikerül helyezkednie. Következő sarokig robog a félelmetes négyes, ott pihenőt tartanak. A szekérkében kuporgó fiúcska meg sem mozdul, erőst ragaszkodik úri helyzetéhez, a mellékszereplő csak lezuttyan a szegélykőre, a hajtó ellenben sűrűn csépeli két oldalról az összerogyott ebet. Hogy miért, talán ő sem tudja, de így látta, hát így kell csinálnia.
A spektákulum olyannyira sűrített, hogy a közönségnek alkalma sem adódik felszusszannia. Mire emészthetné a látottakat, már tovasuhan a látomás, a kutya húzta szekérke, benne a kapaszkodó legényke, a lihegő csahos és az őt bátorító ostoros, no meg a statiszta negyedik, aki csak élvezkedik. Nem az a fajta előadás, amit visszatapsolna az alkalmi nézősereg.
