Sze­retem ezt a várost az erdőktől, épületektől kezdve minden egyes utca végéig. Szeretem a csendjét, a nyugodtságát, a levegőjét, a lombos fákat, a patakot, amely kettészeli, az utcákat és épületeket, amelyek álmaimban kísérnek. Valami hiányzik, valami kimaradt a felsorolásból. Valami, aminek hiánya maga a tökéletességet jelenti. Valami, ami képes mindent elpusztítani, ami szép, valódi és természetes. Valaki, aki egy városból egy cirkuszt képes kreálni. Ki lehet ő? Hát ki más lenne, mint maga az ember, a lakos.
Kovászna túl szép ahhoz, hogy béke és boldogság uralkodjék fölötte. Lakosságának egy részét örökletes gyűlölet, önteltség, tudatlanság és maradiság jellemzi, ami csakis egy dologhoz vezet: a semmittevésbe roskadáshoz. Egy helyben állunk, és várunk, jajgatunk, sírunk, mutogatjuk sebeinket, százszor elátkozzuk sorsunkat.
A városban két nemzetiség él. Egyetlen iskolánkban, a Kőrösi Csoma Sándor Lí­ceumban két nemzetiség tanul, és egyetlen szórakozóhelyen – a Club Life-ban – két nemzetiség őrjöng és bulizik együtt: a magyarok és a románok. Kovásznán 6354 magyar és 3153 román nemzetiségű ember él együtt. A két nemzetiségnek nem elég összesen 158 négyzetkilométernyi terület ahhoz, hogy békében és a konfliktusokat elkerülve, csendben éljen. Büszke a kovásznai ember, lehet magyar vagy román. Nem számít, hogy még mindig akadnak kritikus állapotban levő utak és épületek, hogy a lakosság számára nincs munkalehetőség, nincs pénz, az emberek szegények, és így csökken annak is az esélye, hogy anyagi támogatókra lelj, ha netán valami szórakoztatót vagy hasznosat szeretnél behozni. Sír az öreg város, hogy a fiatalság elhagyja őt. Mi mást tehetne egy kalandéhes, elszánt fiatal egy olyan városban, ahol még mindig a nemzetiségünk múltja a fő téma?! A nacionalizmus eluralkodott a város felett, mifelénk az embert nemzetisége alapján ítélik meg. Ma már a nacionalizmus nem más, mint kirekesztő jellegű ürügy, ami arra jó, hogy némelyek kitérjenek az alkotás és a nagy feladatok alól.
Én is magyar vagyok, de nem a városom miatt, hanem magam miatt vagyok magyar. Magyar vagyok, mert a világ legcsodálatosabb nyelvét mondhatom anyanyelvemnek, mert fülemben csöngnek mindazok az ismerős dallamok, amelyek a mezők virágaival együtt teremnek, mert szüleim, nagyszüleim és az őseim is mind magyarok voltak, mert csendesen alhatok, tudva, hogy fejem szülőföldem keblén pihen, és magyar vagyok, mert míg otthon vagyok, addig nem számít, hogy ki fekszik mellettem...
Minden nacionalizmus embertelen. Nem lehet a hazában úgy hinni, hogy elválasztjuk az emberiségtől. Ebből születik a háború és annyi más őrület. Mielőtt valamiben hinnénk, higgyünk egymásban. Nem a nemzetiségünk határoz meg bennünket, személyünket, hanem valami ott legbelül, egy érzés, ami később értékké válik, és tetteink, amelyek önállóságunkra és tudatosságunkra utalnak.
Kovászna borzalmas évet hagyhatott maga után, amit csakis saját magának köszönhet. 2012. december 1-jét írunk, szombati nap, a románok ünnepelnek, ugyanis 1918. december 1-jén a gyulafehérvári nagygyűlésen mondták ki a románok Erdély elszakadását Magyaror­szágtól. Országszerte hatalmas ünnepségeket szerveztek, zászlós felvonulásoktól kezdve különféle nagy emberek ünnepélyes beszédéig. Kovásznán csend volt. Egy-két lóháton száguldó románt láthattál népviseletben, és iskolánk román diákjait, himnuszukat énekelve az iskola udvarán, ez volt az ő kulturális, iskolai programjuk. A nap majdnem konfliktusmentesen zá­rult, mígnem a nagy Facebook-huszárok meg nem szólaltak fekete profilképeket és borítóképeket kirakva az üzenőfalukra. A képekre érkeztek is a várható reakciók, és elkezdődött a hatalmas szájkaraté. Okosabbnál okosabb, böl­csebbnél-bölcsebb hozzászólásokkal halmozták a fekete, nemzeti gyászra utaló képeket.
Három hónapra rá, 2013. március 15-én szembesülhettünk a december 1-jén történtek következményeivel is, egy harc kezdetével, amely egy egész iskolára rányomta bélyegét. Egy 15 éves, román nemzetiségű lány március 15-én a román nemzetiszín szalaggal a fején vonult végig az iskolán, eközben román társaink piros-sárga-kék zászlókat lobogtattak a folyosókon, és ami végképp kiábrándító és szörnyű volt számomra: az a látvány, ahogyan 5–6. osztályos kisgyerekek piros-sárga-kékre befestve arcukat rohangáltak az iskolában, nem tudva, hogy ők most mit tesznek valójában. Aztán folytatódott a történet, a lány fotókat készített magáról fején a piros-sárga-kék szalaggal, és feltöltötte a Facebookra, ahol mindenki annyira őszintének és szabadnak érzi magát. A hozzászólásokat összesítve az sült ki a március 15-i történetből, hogy a lány csak­is provokációból rakta fel a szalagot a fejére, ami igaz is, de hogy ezt ő megcáfolja, továbbra is hordta a szalagot a derekán, azt akarva bizonyítani: ő egy igazi nemzeti hős. Az igazgatóság is beleszólt a történtekbe, és az osztályfőnöke az igazgató úr parancsára levette a lányról a szalagot. Ekkor kezdődtek a problémák. Miként lehet, hogy Kovásznán, Románia egyik településén nem hordhatja a román nemzet színeit, nem büszkélkedhet azokkal?
A cirkusz országos botránnyá fajult, számos tévécsatorna közvetített iskolánk udvaráról. A pántlikás lányt nemzeti hőssé nyilvánították, országszerte tüntettek mellette, még élő adásba is meghívták országunk egyik legnevesebb hírcsatornájához, a Rea­litatea TV-hez. Iskolánk kapuja előtt is tüntettek, ordítoztak, visítoztak, himnuszukat énekelték, sokak papírral a kezükben, mert nem tudták saját nemzetük himnuszát.
Egy életre kiábrándultam az emberekből. Olyanokat hallottam megszólalni azokban a napokban, és olyan embereket láttam iskolánk kapuja előtt, akiknek vannak magyar barátaik, magyar a szerelmük vagy akár egyik szülőjük magyar családból származott.
Az az ember, akiben egy kevés gerinc volt, nem állt a tévé elé, nem énekelte himnuszát az iskola kapujában, és nem tüntetett, mert tudta: ez nem róluk, hanem rólunk, pontosabban a magyarok ellen szól.
Szörnyű napok voltak. Az a sok provokáció, képmutatás, tudatlanság és a gondolat, hogy egy szavad sem lehet, mert minden törvény ellened szól, és ha megszólalsz, barátaidat, szüleidet, tanáraid munkahelyét sodorod bajba, minden energiát kiszívott a kovásznai diákokból és tanárokból. Egy iskolából cirkuszt kreáltak, egy elég nagy cirkuszt, mert bohócokból és állatokból akadt ott bőven.
A harc még mindig tart... Ortodox keresztekkel az iskola udvarán, világoskék-sárga színű iskolazászlóval – a székelység színeire utalnak – válaszolgatunk egymásnak. Meddig fajulhatnak még a dolgok?
2013. december 9-én éppen átrohantam a vá­ros központján, amikor megláttam egy román zászlót és tőle egy tömbháznyira egy székely zászlót lobogni. Akkor azon gondolkodtam el: vajon, ha megkérdeznék száz embert, hogy miként is képzelik el a maguk és országuk gondja­inak megoldását, mit felelnének? Hiszem, hogy az emberek szívük mélyén nem a „nagy megoldásokra” vágynak, az emberek kenyérre, azon túl tisztességre és megbecsülésre vágynak.

Bede Kincső