Laktanyaépületek Ojtozban
1968 nevezetes esztendő volt Székelyföld történetében. Háromszéken nagy csatákat kellett vívni azokkal a helybeliekkel, brassóiakkal és bukarestiekkel, akik egy részét Brassóhoz akarták csatolni.
A kérdésben valóságos népi mozgalom keletkezett, hogy az itt élő magyar lakosság számára olyan területi-adminisztratív feltételeket teremtsenek, amelyek lehetővé teszik a nemzeti értékek, az iskolák, kulturális intézmények, az adminisztráció megmentését s a magyar hitéletet. Más szóval: mindenáron el kell szakadni attól a Brassótól, amelynek vezetői a nyílt románosítást brutális és törvénytelen eszközökkel is erőszakolták.
Ojtoz különleges helyzetben volt, s a központi tervek szerint előkészítették a település Bákó megyéhez csatolását, amint ezt a Gyimesek és Tölgyes esetében megtették. Hogy Ojtoz nem került a Sósmező, Herzsa, Gorzafalva falucsoporthoz Oituz néven, abban mások mellett döntő szerepe volt Kiss Ferenc ojtozi iskolaigazgatónak és az ojtozi tantestületnek. Így az elcsatolási tervből csak az Oituz névadás ,,valósult" meg. Ez a magyarázata annak, hogy egymástól alig néhány kilométerre az Ojtoz völgyében két Ojtoz található.
Elszakítási kísérletek
Kiss Ferenc: A megyésítés idején megérkezik a rendőrfőnök Bereckből. Érdeklődik, hogy s mint vagyok. Kérdezem, miért vizsgálódik. Erre már jött is a fekete Volga Militaru tartományi első titkárral és Vasile Patilineţ központi bizottsági titkárral. Egy másik kocsival jöttek. Amikor feltették azt a kérdést, hogy Ojtoz csatlakozzék Bákóhoz, én mondtam, hogy a központi rendelkezés szerint a hagyományokat tiszteletben kell tartani. Ezt a kérdést én meglovagoltam. Sósmező tartozott Ojtozhoz, mondtam, de ez fordítva nem történt meg. Ojtoz nem tartozott Sósmezőhöz soha. Azt mondták, hogy meg kell kérdezni az embereket. Szavazzanak, hova akarnak tartozni. Mondtam, hogy rendben, de a két autóbusz odalenn marad. Nem hozzák fel a munkásokat szavazni. Itt csak az szavaz, aki idevalósi a személyi igazolvány szerint is.
A torjai Kiss-porta
Azt is akarták, hogy tartozzunk Brassóhoz. Kézdi rajonnal együtt. Militaru tartományi első titkár ezt akarta. Mondtam, hogy Ojtoz nem tudja Kézdi rajont átugrani. Oda kell tartoznia, ahova Kézdi rajon tartozik. Ez így volt mindég.
Végül is megalakult Kovászna megye, s mi ehhez tartoztunk.
Pedig négy fekete Volga is érkezett egyszerre, s a benti falvakat is átkeresztelték Ojtoznak. Így van most egymás mellett két Ojtoz.
Iskolamentés, épületmentés
— Mi vigyáztunk Ojtozban a tanítás minőségére. Tőlünk elmentek hatos-hetes jeggyel, s nyolcas-kilencessel jutottak be az elméleti iskolákba vagy a szaklíceumokba. Tudtuk, hogy Ojtozban nincs megélhetés, itt nem tudnak elhelyezkedni, s ezért tanulni kell. Sok diplomás ember került akkor innen ki. Kovásznán van Gáll Feri, gyógyszerészetit végzett. Tuzson József főkönyvelő lett Szentgyörgyön az egyik vállalatnál. Princz Attila vendéglőfőnök. Az egyik Fogas leányka ma Sepsiszentgyörgyön tanít. Oda ment férjhez.
A Hármashalmot én nyilváníttattam műemléknek. Felkerült a listára. Lászlóékkal megbeszéltem, hogy annak ott kell maradnia. A zászlótartót szintén megmentettük. Sokaknak emlékezetes az a hely, mert azon a placcon húzták fel minden reggel a zászlót. A gyülekezőtérre létesítettük a sportpályát.
Két laktanyaépületet bontottak le. Úgy mentettük meg a többi épületet, hogy mindenikbe elhelyeztem egy vagy két osztályt. Laboratóriumot. Így sikerült kijavítani ezeket az épületeket. Iskolaépületként szerepeltek, s a tanügytől szereztük a pénzt. De a szülőket is bevontuk a munkálatokba. A tetőzetet kátránypapírral fedtük le, s így ezek nem áztak be. A gerendák vájataiba szárított mohát helyeztek el, s ez a nedvességet kiszívta a fából, s azt is beszívta, ami kívülről érkezett.
A szentgyörgyi esztendők
— Ojtozból 1973-ban kerültünk el. Feleségem versenyvizsgázott Sepsiszentgyörgyön. Kijött elsőnek. Engem automatikusan helyeztek utána. Érdekes, hogy sohasem vettem úgy fel fizetést, mint testnevelési tanár. Oktatómesterként 1150 lejjel többet kaptam, mintha tanítottam volna. Szentgyörgyön annyi volt a testnevelés szakos tanár, hogy helyet sem kaptam volna. 1973-tól ’84-ig voltam oktatómester. Elektromechanikát oktattam. Olyan osztályaink voltak, hogy harmincnégy tanulóból harminchárom felsőfokú iskolát végzett.
Mikor kértem, hogy a katonaságnál helyezzenek tartalékba, akkor elküldtek műszaki vonalon szakosításra. Medgyesre küldtek. Ott elvégeztem az elektrotechnikát. Elektromechanikát is tanultam, ami tizenhárom mesterségből áll. Lakatos, hegesztő, csiszoló, marós — nálam minden együtt volt a műhelyben.
Magamban mosolygok, mert eszembe jut, hogy Kiss Feri műszaki érdeklődése milyen korán megnyilvánult. A fűtetlen bentlakásépület, amelyben folyó víz sem volt, bennünket nem akadályozott meg abban, hogy gyakran beteget jelentsünk. Ferit különösen nem. De a bentlakásban hiányzott a meleg víz. Feri a villanyégőt leszerelte, dróttal meghosszabbította, és a körtét belehelyezte a mosdótálba. Valahányszor a biztosítékot ,,kivágta" a rövidzárlat, mind vastagabb és vastagabb huzalból pótolta, amíg ki nem égett a városrész trafója. A történetnek nem lett semmi következménye, valamiképp elsimult.
Repülőtiszti pályán
Engem különösen érdekelt, hogyan került egy torjai gyerek tiszti iskolába. Megkértem Kiss Ferit, hogy vázolja a történetet.
— Egyszer hazaszöktem az iskolából. Mikor visszamentem, az osztályból vagy heten hiányoztak. Kérdeztem, hol vannak a többiek. Mondták, hogy viszik őket tiszti iskolába. Gyorsan szaladtam én is, berontottam az igazgató, Paál Elek irodájába. Ott voltatok vagy heten Bóni kapitánnyal. Kérdezték, hány éves vagyok.Mondtam, hogy ’35-ben születtem. Ez nem jó, mert még nem számítok felnőttnek — mondták. Ti két-három évvel nagyobbak voltatok. Jelentkeztünk katonatisztnek. Mindenki kellett vigye az aláírást a szülőktől. Én aláírtam az anyám nevét, apám aláírta a beleegyezést. Engem elvittek, s ti itthon maradtatok.
A repülősök műszaki alakulatához kerültem Buzăuba. A megjavított gépeket ki is próbáltuk. Berepülő pilóták voltak, de repültünk mi is.
— Milyen volt a tiszti iskolai tanulás?
— Mikor a képzőből átmentem a tiszti iskolába, ott azzal kezdtük, hogy mi a matematika, mi a szám. Matekból a képzőben abban az évnegyedben engem elvágtak. Nem tanultam, mert tudtam, hogy megyek el. Három hónap után már a megközelítő számításánál tartottunk. Voltak román kifejezések, amelyeket nem értettem.
— Végül a tanítói oklevelet miként szerezted meg?
— A tiszti iskolában volt egy olyan belső rendelkezés, hogy akik félbeszakítottak valamilyen iskolát, s úgy kerültek a katonasághoz, küldjék haza őket, és vizsgázzanak le. Érettségizzenek.
Hazajöttem Kézdivásárhelyre. Az óvónők vizsgáztak. Beültettek a leghátulsó padba. Már Dénes volt a tanár. Kihozta a tételt. Mire végigment a padsorok között, én már meg is oldottam. Látta, hogy nem dolgozom. Jött, s kérdezte, hogy mi a probléma. Mondtam, hogy én már készen vagyok. Én háromnegyed órát dolgoztam, amíg összeállítottam a tételt — mondta.
— Hogyan és miért kerültél ki a katonaságtól?
— Én kértem, hogy helyezzenek tartalékba. Nem engedtek el, mert mindig jó véleményezéseket írtak rólam. Aztán az egyik tiszt úgy segített, hogy azt írta a véleményezésre: bizonyos esetekben a személyes érdekeket a közérdek elé helyezem.
Abban az időszakban jött egy olyan rendelkezés, hogy akinek tanügyi végzettsége van, de nem tanít, az elveszíti a diplomáját. Magduska nem tanított. Nem tudott románul. Szebenből Brassóba helyeztek. Ott nem volt katedra. Karánsebesre helyeztek. Ott sem volt állás. És én is elvesztettem volna a tanügyi képesítésemet. Közben elvégeztem a testnevelési főiskolát Bukarestben. Egy évig voltam ott. A hadsereg keretében voltam az egyetemen.
Buzăuban voltunk. Olyan viharok voltak, hogy a kötelet megfogták, s úgy mentek végig a repülőtéren. Ezért átkérezkedtem Szebenbe. Onnan áthelyeztek Medgyesre. A szebeni nem volt megfelelő nagyságú reptér. Brassóba is azért kéreztünk, hogy Magduskának legyen állása. Hetvenkét kérést adtam be, hogy tartalékba helyezzenek. A századosi rangig vittem.
— Katonai kalandokban volt-e részed?
— Kalandok is voltak. Az egyik pilóta kényszerleszállást hajtott végre. Én nem is tudtam, mi történt ’56-ban Magyarországon. Teljes elszigeteltségben éltünk. Akkor kiabált rám, hogy a magyarokkal tartok, s azért romlott el a gép. Engedély nélkül szállt fel. Viorel Popnak hívták, ő azt állította, én nem akarom, hogy felszálljon, mert a magyarok mellett vagyok. Szabotálom a felkészülésüket. Négy gép műszaki állapotáért feleltem. Ha én nem írtam alá a papírt, nem lehetett felszállni. Ő viszont az én aláírásom nélkül felszállt, s majdnem az életébe került.
Ugyanaznap volt egy másik kényszerleszállás is. De az a gép nem tartozott hozzám. Akkor is azt hitték, hogy én szabotálok.
Jól megfizettek. A fizetésem több volt, mint a tanügyi javadalmazás duplája. Az alapfizetés. Ezen felül sokféle pótjavadalmazást kaptunk. Ezernégyszáz órát repültem. Minden sikeres leszállásért pótlékot kaptunk. De feleségem nem volt állásban, elveszítette volna a diplomáját, s egyébként is, amíg Torjára hazakerültünk, tizenkétszer költöztünk.
— Édesapád kőművesmester volt...
— A torjai kollektívnél minden építkezést ő végzett. Nem kellett sem tervrajz, sem semmi. A Déda—Szeretfalva vasútvonalon is dolgozott kőművesként. Ott a kicsi magyar világ esztendeiben sok alagutat építettek.
— A katonasághoz elkísértek-e a torjai emlékek?
— A szebeni repülőtéren, ahogy a repülőgépek okmányait néztem, megtaláltam a kiküldetések célpontját. Több IL 10-es részt vett Torja és Szentlélek bombázásában. Cseh és szovjet gépek voltak. A karánsebesi parancsnok szakaszvezetőként a Tudor Vladimirescu Hadseregben volt, és elmondta, hogy ő is részt vett Torja bombázásában. Gyermek voltam, s vittem az ebédet édesapámnak Felső-Torjára. Érdekes volt: mindig megjelent hét repülő. A bombázás előtti napon kicsi füstkarikákat húztak. A németek ide voltak beszállásolva. Azt a helyet jelölték meg. A megjelölt házakat fel is égették.
Érdekes, hogy erről a bombázásról nemrégiben Bagoly Vilmos háborús veterán is beszélt. Az Apor-kastély udvarát bombázták, de ők szerencséjükre akkor éjszaka eltávoztak onnan Bálványosfürdő irányába.
