Vannak emberek, akik önként vállalják a visszavonult életmódot, például a remeték, akik jól is érzik magukat vállalt magányukban, hiszen lélekben nincsenek egyedül.

Mások időnként igénylik a magányt, ilyenkor letisztulnak a gondolataik, érzelmeik, megnyugszanak, és újult erővel vesznek részt a társas kapcsolatokban. Olyan emberek is akadnak, akik zajos társaság közepén is magányosnak érzik magukat, mert lelkileg nincsenek a többivel azonos hullámhosszon, viszont egy megfelelő társ mellett megszűnik a magányérzetük.

Ezek elfogadott vagy választott helyzetek, átmeneti állapotok, vagy szerves részét képezik valaki életének.

A magánynak létezik azonban olyan változata is, mely mély kétségbeesésbe kergeti az embert. Az ilyen típusú lény elesettnek és gyengének érzi magát egyedül, sőt, akár értelmetlennek az életét is. Ez az állapot kétségbeeséshez vezet, ami akár öngyilkosságba is torkollhat, például az öregek esetében.

A meg nem értettség, fölöslegesség érzése csak erősödik az idő múlásával, és az ember elveszíti kapcsolatteremtő képességét. Ellenséges érzéssel viszonyul a külvilághoz, kirekesztettnek érzi magát a társadalomból, súlyos esetekben furcsa szokásokkal, társadalomellenes cselekedetekkel kompenzálja magát. Élete egy csapdahelyzetként állandósul: minél inkább fél a magánytól, annál ellenségesebben viszonyul embertársaihoz, ez pedig még inkább elszigeteltté teszi.

Külső segítség nélkül szinte lehetetlen kitörni ebből az ördögi körből. Akinek környezetében ilyen személy él, és szeretne segíteni, inkább tettekkel, mint szavakkal, óvatosan teheti, de sok esetben a szakember segítségére is szükség van.

Mint mindig, a megelőzés — a támasz keresése, a segítségvállalás mások problémáinak megoldásában — nyújtja a legnagyobb segítséget a magánytól szenvedőnek.