A másfélszeres ember nagyságú, egész alakos szobor egyenesen áll, előrenéz, palástja ujjából kilátszó keze mintha görcsbe rándulna, azt az érzetet keltve a szemlélőben, a felvállalt utat kell járnunk, elveinkhez ragaszkodnunk és azért dolgoznunk kell. Az alkotás – nem mérete, hanem mikéntje folytán – mintegy felkiáltójelként magasodik elénk.
A szoboravatón is elhangzott utalás erre. Balog Zoltán, a magyarországi emberi erőforrások minisztere, aki maga is református lelkész, a szobornak két karakteres részét emelte ki: arcát és kezét. Szembe kell néznünk az életünkkel, annak nehézségeivel, és akkor megtaláljuk életünk örömeit és szabadságát is. A kéz azt jelenti, dolgunk van ebben a világban, mert Isten rendelte így.
Ft. Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspöke úgy fogalmazott: a genfi reformátort magyarrá, székellyé fogadtuk, tanítása 450 éve jelen van a nyugati kereszténység székely végváraiban. A püspök Székelyföld egyik legfontosabb őrhelyének a sepsiszentgyörgyi vártemplomot nevezte, hozzátéve, annak az árnyékába került a Kálvin-szobor, s jelzi, hogy az erdélyi, a székelyföldi református közösség az európai protestantizmus erős bástyája. Rá tekintve jusson eszünkbe őrállói feladatunk – hívott fel a főpásztor.
Kávin János itthon van Sepsiszentgyörgyön, itthon Székelyföldön, itthon Erdély­ben. Bronz­szobra arra int, álljunk egyenes gerinccel, nézzünk szembe embertársainkkal, legyenek barátaink vagy ellenségeink, nézzünk szembe önmagunkkal is, s ne hátráljunk, legyünk elveinkért kiállók, következetesek, csak így maradunk meg embernek, mert – Illyés Gyulát idézve – a langyosat kiköpi az Isten.