Mintha csak egy fa árnyéka lenne, moha-grafitti kanyarog a bikfalvi kultúrotthon falán. Egyelőre még olyan, akár egy szürkés, maszatolt ábra, ám hamarosan kizöldül, életre kel. És más újdonságok is feltűnnek az épület mögötti, mindeddig magára hagyott belső udvarban: újrafelhasznált cserép, kör alakú kőhalom, új facsemeték – mindezek apró, ám korántsem jelentéktelen lenyomatai a július első felében tartott, immár harmadik természetművészeti műhelynek.
Ezt NAP (Nature Art Project) Telepként emlegetik a kezdeményezők – Péter Alpár képzőművész és Várallyay Réka művészettörténész –, de egyszerűsítetten akár Naptelepet is mondhatnánk, hiszen e folyamat világosodást, fényt is jelent.
Mert Bikfalván, ha nem is túlzottan látványosan, de szerencsésen erősödnek a frissességet és változást eredményező lépések. A kúriák falujában nemcsak a pusztulás, a fogyás, az apadás, hanem a megújulás, a gyarapodás, az újjáéledés is kortárs jelenség. A muzsika meghonosítói mellett határozottan helyet kérnek maguknak a természetművészet eszköztárából merítő alkotók, nemcsak háromszékiek és Kárpát-medenceiek, hanem „világsztárok” is – a londoni gyökerű Colin Foster szobrász említette így John K. Grande kanadai művészeti írót, kritikust, aki rangos szakmai ismertetői mellett újabban Bikfalva hírét is szétszórja a nagyvilágban –, s ha csak ezen múlna, a Csigavár alatti falu egyfajta székelyföldi Művészetek Völgyévé alakulna. Egyelőre azonban csak annyi bizonyos, hogy az elmúlt napokban tucatnyi művész dolgozott a faluban, diszkrét, apró nyomot hagyva maga után, továbbiak pedig meghívásra várnak és jönnének.
Számos példa mutatja, sajátos arculatú kis településeket, falvakat sikerült a kultúra által ismertté tenni, megőrizni, illetve újjáéleszteni. Bikfalva is jó eséllyel állhat be e sorba, amennyiben az ügyért cselekvők ezt következetesen és komolyan gondolják. A művelődési ház udvarában – ahol évekkel ezelőtt szerveztek már reneszánsz-hangulatos vásárt is – eddig csupán egy jobb sorsra váró, romos istállóépület húzódott, szomszédságában kakas kukorékolt, libák gágogtak és juhok legeltek. Mostantól teremtett apróságok jelzik: más lehetőség is létezik. Hiszen hamarosan kisarjad Beöthy Balázs egyelőre csak csírázó moha grafittije (Sziluett), Szántó István újrahasznosított cserépkompozíciói (Virágtő és Csillagkakas) pedig a gondozottság árnyalatát jelentik az omladozó tűzfalakon. Beszédes „folyamatmunkát” (A láncfűrészes fa) hagyott maga után a csíkszeredai származású, ám jó ideje Budapesten élő Szigeti Csongor: úgy ültetett el három facsemetét, hogy alájuk egy-egy láncfűrészt temetett, „felül az élet, alul a holttest”. A gépeket elhantolva abban bízik, a növekvő fák idővel átkarolják majd gyökereikkel a láncfűrészeket, a természet rendhagyó alkotásaként. Megtörtént, hogy barátainak egy székelyföldi forrást szeretett volna megmutatni, mondta is nekik, átgyalogolnak az erdőn, s azonnal megpillantják majd a vizet, ám a helyszínen kiderült, az erdő már csak emlék, kivágtak minden fát... De vissza a Naptelepre: Nemes Zsuzsa festőként kopogtatott be a bikfalviak házába, vásznon örökítette meg Piroska néniék családját, majd nekik ajándékozta képeit, Botka Ildikó pedig festőnövényekkel (tölgy, bükkfa, rózsák stb.) színezte vásznait, mintegy húsz növényből főzte ki a „helyi színeket”.
Jó és izgalmas helynek tartja Bikfalvát a Pécsi Tudományegyetem művészeti karának doktori iskoláját irányító Colin Foster professzor. Termetes szobrok alkotójaként precíz érzékkel látja meg a „mikrokozmoszokat”, hiszen a nagy-britanniai tumultusból már 1985-ben Pécsre költözött, majd hat évvel ezelőtt onnan egy közeli sváb faluba, a baranyai Nagynyárádra telepedett, nemcsak azért, mert abban a környezetben is ugyanolyan karakterű emberek élnek, mint Londonban, hanem azért is, mert Nagynyárádon jókora műteremben alkothat. Dolgozott az egész világban, pécsi egyetemi tanárként pedig „muszáj volt” megtanulnia magyarul, így tiszta hangzással mondja: jövője van a bikfalvi természetművészeti műhelynek. És hasonlóan látja ezt pályatársa, John K. Grande is, aki a szobrász szerint a legjobb, természetművészettel foglalkozó író az egész világon. Colin Foster egyébként azt magyarázta kövekből kirakott alkotása (Csillagkép) kapcsán, ilyen helyeken nem akar nagyon beavatkozni a természetbe, csupán apró, nagyon diszkrét, intim nyomokat szeretne hagyni, melyek idővel eltűnnek, mulandóak. Maradandó lesz viszont az alkotótábor munkáiból, illetve azok dokumentációiból összeálló kiállítás, a pécsi tárlat kurátora a Szentendrén élő, de luxemburgi származású Johan van Dam már Facebook-profilján is alapos fotódokumentációt tett közzé. A hét végén nyíló pécsi kiállításon Szigeti Csongor egy bikfalvi élőképet (reality landscape) is mutat a látogatóknak, egy kúriára szerelt kamera „közvetíti” majd folyamatosan szubjektív valóságként a kiválasztott tájrészletet, mintegy játékként álló- és mozgókép között.
Elindultunk, megtettük az eső lépéseket, bízhatunk benne, hogy talán ez a lepusztult udvar is megújul – fűzte hozzá a történtekhez Várallyay Réka. Igaza van. Hiszen a romos istállóépület is átalakítható, kiállítótérré is akár, s bizony, lehet itt még világszerte ismert természetművészeti központ. Ma egy kiigazított cserép a tűzfalon, holnap egy újabb élőkép valamelyik neves nagyvárosi galériában, holnapután pedig a művészet új hajléka: ez Bikfalva esetében járható út.
A jövő ugyanis építkező s fákat ültető embereké.
