(folytatás tegnapi lapszámunkból)
Egyediség vagy hangsúlyosság?
Annyiban egyedi a székelyföldi helyzet, amennyiben a helyi partikularitások rányomják bélyegüket, amelyek miatt ez koncentráltabbá és látványosabbá is válik. Hogy ott hatványozottan érvényesül, annak egyrészt történelmi léptékű gyökerei vannak (a k. u. k. időkben is periféria volt, de ennek okairól számos magyarázat, mű született, lásd pl. Venczel József), másrészt viszont a rendszerváltás óta az RMDSZ uralmának is szerepe van benne.
Partikulárissá teszi a makro- és mikrorégió szintű tömbmagyarság, a földrajzi adottságok, ebből adódóan a rurális, tradicionális társadalom, ahol az ettől elütő is legfeljebb kisvárosi lét. Ez pedig azt eredményezi, hogy magyarok a megyei és állami intézményvezetők, tehát sok esetben nem lehet a románokra kenni a restitúció elodázását, intézményi reformot, az elmaradottság számos indokát stb. De ez jelent — vagy legalábbis jelenthetne — ugyanakkor számos előnyt is a magyar többségű önkormányzat, helyi civil szféra számára, amennyiben a helyi vagy országos politika rá nem telepszik, és nem kezeli csatlósaként. A többségi helyzet a helyi magyarság vagy a magyarországi befektetők otthonérzetét erősíti, s ezáltal pozitív demográfiai és gazdasági kihatása is lehetne. A sajtó számára a (pl. terjesztési) lehetőségek a tömbmagyarságban sokkal nagyobbak.
A leírt jelenségek tehát néhány — nem jelentéktelen, de azért fő trendeket illetően nem is vízválasztó jelentőségű — különbségtől, partikularitástól eltekintve általános jellegűek. Az erdélyi magyar társadalom betegségei. Szórványbeli különbségek Mitől más a szórványhelyzet? Szórványjellegéből adódóan egymásra utaltabb. Ennélfogva kevésbé érezni a Csutak által említett helyi torzsalkodást, vagy legalábbis kevésbé látványos. Nagyobb az elfojtás, de az együttműködés is. A másik pozitívum az együttélésből adódó nagyobb fokú nyelvi és kulturális nyitottság (negatívuma: a beolvadást is segítheti, nem csak az integrálódást). Ennek adott esetben velejárója lehet, szervesen kapcsolódhat a nagyvárosi (Kolozsvár esetében lassan metropolisi) modern életforma. A nagyobb lakósűrűségű nagyvárosok velejárója a multik nagyobb fokú jelenléte is. Márpedig nekik nem parancsol a helyi kiskirály (Funar megpróbálta, és el is kerülték a várost, hasonlóképpen járhatnak a székelyföldi polgármester urak, amennyiben válogatnak vagy basáskodnak velük). Bizonyos területeken a román társadalom modernizációs hatással van a szórványmagyarságra. A román társadalom modernizál bennünket, pontosabban Bukaresten keresztül az EU, valamint a piaci verseny, ami azért Székelyföldet sem kerülte el. Ma már oda jutottunk, hogy míg a rendszerváltás idején a román társadalommal szemben előnyben voltunk, a többségi társadalom sok téren ,,ledolgozta" modernizációs hátrányát, vagy már meg is előzött. Legkirívóbb példa a civil szféra vagy a sajtó. A ’89 előtt sokkal szabadabb rendszerű Magyarország gazdasági, illetve társadalmi fejlődés terén a rendszerváltás után sok ideig megőrizte térségbeli lépéselőnyét. A kilencvenes évek elején ez a kapcsolat az erdélyi magyarok számára is hatalmas előnyt jelentett, amit többé-kevésbé ki is használtak. A magyar civil szféra sokkal erősebb volt, az elején a hazai magyar sajtó is bizonyos téren profibb volt. Míg a magyar civil szféra helyben topogott, kis forrásokra várva, melyek osztását az RMDSZ ellenőrizte, és nem utolsósorban klientúraépítésre is használt, a román civil szféra kifejlődött, és kialakult egy rész, mely EU-s pályázatokban is sikeres. A román sajtó néhány hiányosságát — főleg etikai, mint pl. a xenofóbia — leszámítva, gyors léptékben professzionalizálódott, és sok tekintetben még a magyarországi sajtót is lekörözi, nemhogy a rommagyart (mindenekelőtt független státus, aminek köszönhetően lényegesen több az oknyomozó írás). Helyi, saját — de nem csak a politikum térfelén hatalmaskodó — kiskirályokat leleplező oknyomozó írásokkal, kritikus hozzáállással, a közélet tematizálásával, életszerű kezdeményezésekkel, helyzetteremtéssel (és nem alkalmazkodással), helyzethez való felnövéssel a sajtó sokat tehetne a rommagyar társadalom modernizációjáért. Előbb viszont — a politikumhoz hasonlóan — saját magát kéne modernizálnia. Vita — kivel, miről? Maradt a kérdés, hogy kinek üzen a szerző a sajtó nyilvánosságán keresztül? Az a változat, hogy a szervezeten belül ,,felfelé" a vezetőségnek, a problémafelvetés miatt kétes, mert megkerüli a rendszer gyengéit, a modernizációs folyamatok fékezőinek jó részét (pl. a szervezet szempontjából kényes témákat). A szolidaritás és együttműködési hajlam hiányán, a szakmai elit passzivitásán túl a legtöbb konkrétum téves vagy zsákutcás tapogatózás. A felhozott példákat megcáfolták, elemeire szedték a téma érintett szakemberei: a színház tematikát Parászka Miklós, a csíkszeredai régizene-fesztivált László V. Ferenc. Ez utóbbi természetesen a kínálat oldaláról közelítette meg, a kereslet, azaz a közönség európai szintű érdeklődése viszont két tényezőn múlik: pénzen, illetve szakértelmen. Hogy volt-e kellő szakértelem, azaz marketinges potenciál arra, hogy európai színvonalú legyen, nem tudhatjuk meg a választ az első hiányában, amiben viszont a szervezet lobbizása is ludas volt. A cikk indító példája, a ,,táblaügy" szervezeten belüli összehangolás, kommunikáció kérdése. A két székely megye egybeolvasztása pedig már egy egybehangolt, nagyobb horderejű lépést igényel, hiszen az országosan rögzített megyevonalakról van szó (hogy a történelmi Székelyföld újraállítását ne is említsem). Ezeket viszont politikumon belüli ellentétek is akadályozzák. Annál valószínűbb viszont szervezeten belüli, ,,lefelé", illetve a szakmai elit felé irányuló üzenet. A területi szervezetek vezetőtestületeit és tagságát illetően ugyanis az egyetlen konkrét lépés, amit megemlít és elvár a szerző, a székely székek felszámolása. Ezen a ponton meg Gáspár Sándor szavaival élve ,,kilóg a lóláb". Az EU-s parlamenti választások RMDSZ-es kudarca nyomán vezetői azt a téves következtetést vonták le, hogy a területszervező-elvvel van a baj. Legalábbis így nyilatkoztak. Jobb eredményeket ért el a szervezet ott, ahol megyék vonalát követi a területi szervezet, mint a Székelyföld azon részein, ahol a székekét, de egészen más okok miatt. Erről számos vélemény, vita elhangzott már, idővel meglátjuk, ebből meg akart-e hallani valamit az establishment, de úgy látszik, egészen más irányba tapogatózik. Amit egyelőre konkrétan tud a székek felszámolásának eredményét illetően, az az, hogy a központosítás nyomán nagyobb hatalom koncentrálódik egy megyei vezetés kezében. A kinevezés a különböző intézmények élére, a megyei önkormányzatokba jelölés és egyéb döntési jog egy szűkebb hatalmi kör kezébe kerülhet. A szervezet táján egyre inkább olyan helyen keresik a szervezet megerősítésének módjait, amelyek hosszú távon még nagyobb legitimitási krízissel járhatnak, mert ellentmondanak a demokratikus működési elveknek és a modernizációs folyamatoknak. E tendenciába illeszkednek azok a vezetőségi véleménynyilvánítások is, miszerint a közvetlen előválasztásokat vissza kell szorítani. A szakmai elit Ezt illetően a vitaindítót akár felkérésként is lehet értelmezni. A politikum viszont eddig a szakmai elitet sem kezelte egyenlő félként. Sokáig tudomást sem vett a szakmai vitákról, de ha mégis ,,meghallotta", akkor kizárólag közvetlen hatalmi érdeke függvényében értelmezte, és nem a közösségi érdek volt a döntő (pl. a civil szférának szánt támogatások politikai függetlenítésének felvetését is az érintettek rendszerint irányukba tett ellenséges gesztusként értékelték). Csutak István írása ebből a szempontból biztató újdonságnak számít. Az értelmiség szerepét viszont hajlamosak vagyunk sokszor félreértelmezni, kelet-európai hagyományoknak megfelelően minden téren aktív szerepet elvárni. (...) A múltban, amikor az oktatás és ezen belül a szakosodás óriási mértékben lemaradt a Nyugattól, a külföldön tanult értelmiség hazajötte után minden téren igyekezett modernizálni. Ma viszont már annyira szakosodott a világ, hogy elég lenne a saját területen lépést tartani. A szakmai elit a modern világban a szakmájával foglalkozik, és nem várják el tőle, hogy az átlag öntudatos civil állampolgárnál többet teljesítsen, áldozzon a közösség oltárán. Magyarán: az orvos gyógyít, a tanár tanít, és nem régiót modernizál. Azt meghagyja a makrogazdasággal, terület- és vidékfejlesztéssel, falu- és városszociológiával, ,,public policy"-val foglalkozó szociológus, közigazgatási, gazdasági stb. szakembereknek, akik véleményére viszont ad a politikum. Mindenki a saját dolgát végzi profi módon, ettől is működik összességében hatékonyabban a részeiben szakosodott modern társadalom. (De ez nem csak értelmiségi ,,betegség". Egy magyarországi tetőfedő vállalkozó barátom meséli ez irányú tapasztalatát, mely nem a közösségszolgálat, de a szakosodást illetően hasonló. Szerinte általános tapasztalat a magyarországi építőipari vállalkozók körében, hogy amikor megkérdik az erdélyieket, mihez értenek, akkor a válasz általában az, hogy ,,mindenhez." Erre csak az ő summázatát tudom idézni: ,,Egyhez kéne érteni, de ahhoz jól." Majd utána elkezdik tanítgatni, hogy valamelyikhez igazán értsen is. A manufaktúrák korát idéző hozzáállást túl kell lépni, modern gazdasági követelményeknek megfelelően szakosítani.) Ráadásul nálunk már a közösségszolgálat eszméjét elkoptatta a sok mozgalmár, aki ezt ürügynek, önlegitimáló terepnek tekintette, mellyel vezetői szerephez és az ezzel járó erőforrásokhoz juthat. Tradicionális társadalom Székelyföldön domináns a rurális társadalom, itt még számos helyen fennmaradtak bizonyos fokon a közösségi viszonyok és gazdálkodás terén a prekapitalista gondolkodásmód. Nem mintha a nagyvárosok, pl. Kolozsvár lakosságának többségét alkotó első és másodgenerációs városlakók urbanizált társadalom jeleit viselnék, de — közvetlenebb és nagyobb kiszolgáltatottságuk révén — a modern piaci viszonyok jobban rájuk kényszerítik a gazdasági cselekvés normáit. Ezt turizmus terén volt alkalmam megfigyelni néhány helyen. Romániában általános jelenség, hogy a turisztikai szolgáltatás irreálisan drága, a kliens gátlástalan megkopasztása a cél. Nem számolnak ennek hosszú távú következményeivel, a versenyhelyzettel, hogy ez lehetetlenné teszi a hosszú távú terjeszkedést, a klientúra megtartását, körének bővítését. Sőt, Székelyföldön a nyelvtudást figyelembe véve még a román fogyasztók felé való nyitással sem, nemhogy a nyugati felé. Székelyföldön is bőven akadnak vendéglátó-ipari egységek, ahol megelégednek a magyar vendégekkel, nem is akarnak mást, és e téren is egy adott szinten megáll(ná)nak. Azon a szinten, amely kielégíti a működtetők megszokott tradicionális szükségleteit. Hasonlatosak a Weber által említett tradicionális mentalitású munkásokhoz, akikből a bértarifa emelése nem a több munkát, hanem ennek ellenkezőjét hozta ki, mert ugyanannyi pénzt kevesebb munkával értek el. ,,Ez jellegzetesen az a viselkedés, amelyet »tradicionálisnak« nevezünk: az ember »természettől fogva« nem pénzt és még több pénzt akar, hanem egyszerűen csak élni akar, úgy, ahogyan azt megszokta, és annyit akar keresni, amennyi ehhez szükséges. Mindenütt, ahol a modern kapitalizmus az emberi munka »termelékenységének« fokozásához intenzitásának növelésével fogott hozzá, beleütközött a kapitalizmus előtti gazdasági munka e vezérmotívumának szívós ellenállásába, s még ma is beleütközik mindenütt, annál inkább, minél »elmaradottabb« (kapitalista szempontból) az a munkásság, amelyikre rá van utalva." (Max Weber: A protestáns etika és a kapitalizmus szelleme. Gondolat, Bp. 1982, 62—63. o.) A mai székelyföldi turistaforgalom többletét magyarországi és szórványbeli magyarok teszik ki, és néhány helyen jóval nagyobb, mint azt a kínálat indokolná. Ez a tömbmagyar jellegnek, történelmi, kulturális nimbuszának köszönhető, és kevésbé a mai vendéglátóipar erőfeszítéseinek, a befektetett erőforrásoknak (tisztelet a kivételnek). Ma még hátra lehet dőlni, és élvezni az etnikai motivációjú ,,túlkeresettség" és az ebből származó profit előnyeit, de hosszú távon ez visszaüt. Erre nem lehet nagy piacot, terjeszkedést alapozni. Feltételezem, hogy a politikai elit sem tanult meg versengeni a multik, a nagybefektetők ,,kegyeiért"? Valószínűleg az önkormányzatok közt is van, amelyik válogatna, azaz beérné a magyarországi tőkével. Mindez kissé hasonlatos a civil szféra azon szeletére, mely kizárólag az RMDSZ által ellenőrzött támogatásokra alapoz: kis igények — kis pénz — kis pálya. Kis modernizáció. Herédi Zsolt
