– Új  könyved, az Országházi divatok olvasási ajánlata nyomán kérdezném: íróként milyen hasznosítható tapasztalatokkal járt a közéleti szerepvállalás?
– Aki belép egy diskurzusba, azt az magába illeszti. Illeszkedik, átírja, mindenképp bele ír, alakítanak egymáson. Mindenképp változott bennem, hogy már nem egyszerűen valamifajta muszájnak látom a közügyekkel való foglalkozást. A görögök a politikát a szabadság terepének tartották, ez tetszik, mindenkit csak rábeszélnék arra, hogy lépjen a köztérre, testével-lelkével vegyen részt. Vegye a bátorságot, és jöjjön ki az oikoszból, házából-gazdaságából, mely pusztán saját magának és hozzátartozóinak túlélését biztosítja, és lépjen az agorára. A görögök szerint ez a bátor lépés az eudaimonia, a jó élet alapja. Ellentéte a biosz idiotikosz, a közügyek iránti közöny – aki így élt, azt megvetették. A gazdaság nem volt téma, szolgák ügye, „politikában” elképzelhetetlen lett volna, mondjuk, „rezsicsökkentéssel” kampányolni. Vagy azzal, hogy „hangosan mondom, nem lesz gázáremelés!” És így tovább. Minden­képp nagy tapasztalat volt, nem cserélném be semmire, noha csak erőteljes külső késztetésre kezdtem vele mint anyaggal valamit.
– Ha más nem, épp ez a könyv bizonyítja, hogy nem volt elvesztegetett idő, mert hogyha arra gondolok, hogy mit sikerült átmeneti szerepkörödben elérned, akkor bizony a „fenekes” színházas felszólaláson és a kordonhoz láncoláson kívül nem sok mindent őriz rólad az emlékezet... Viszont ez a közel 300 oldal megvan, megszületett...
– Számomra amúgy leginkább emlékezetes a két láncolásban való részvételem volt, főleg a 2011. karácsonyi szétfagyásos. Akkor bírtam beszólni egy kamerába a magyaroknak, hogy ébredj fel, kisköcsög, és este, amikor kiengedtek minket a Gyorskocsi utcából, volt egy spontán beszéd is, több ezer ember előtt, nagyjából eksztázisban. Ha ezekre csak én emlékszem már, az is épp elég – nekem. Főleg abban a kontextusban, hogy semmi ilyesmi soha nem szerepelt a terveim között. És igen, túl azon, hogy az önismeret királyi útja, mellékesen arra is való az írás, hogy megmaradjon ez meg az.
– Nem akartál vagy nem lehetett mélyebben beleszállni s végigvinni az általad megpendített kulturális ügyeket?
– Azokat az ügyeket nem én pendítettem, folyamatosan pengnek maguktól. Végig biztos nem lehet vinni semmit, de vinni kell, és ez baromira nem a „profik”, értsd pártemberek vagy parlamenti képviselők dolga. Ellenkezőleg, nekünk, civil politizálóknak kutya kötelességünk. Alap­hiba a másokra mutogatás, a „fölfelé” mutogatás, instanciázás, és mivel a kulturális, művészeti szcéna minden másnál inkább megosztott, szanaszét szabdalt, így nem lehet elérni semmit. Kegyet, azt gyakorolnak, kapod, nem az érdekérvényesítés eredménye. Festők, írók, színháziak, zenészek és balett-táncosnők csak véletlenül ismerik egymást, nincs heveny kölcsönös érdeklődés, szolidaritás, nincs belátás, hogy ugyanazok az érdekeink, mindenkit túlzottan lefoglal a saját biznisze. Hogy őt miért nem. Megy a nyafi meg az irigykedés, a döntéshozók meg szépen kivonják az erőforrásokat, a maradékot odalökik a klienseknek, akadémiával, kincsvásárlással, reprezentatív kulturális beruházásokkal igyekeznek legitimálni a helyzetüket. A kortárs művészet pária.
– Beleszerettél az LMP-be, írod többször. Tart-e még most, a válás után is a szerelem?
– Az ügy maga, a javaslat, hogy lehet másként, soha nem volt aktuálisabb. Egy kis kerek nő például, aki baromira ambicionálta, hogy a helyemre kerüljön, azt bírta nyilatkozni egy magát komolyan vevő plénum előtt, hogy ő erre született. Mármint a képviselőségre. És a plénum nem tört ki röhögésben. Ilyenek voltak, féltékenység, pengeélesre szorított szájak, és ez jó volt, mert annál könnyebben tudtam megszabadulni tőlük. Én nagyon nem „erre születtem”, de hogy így alakult, és csináltam egy darabig, az nagy érzés.
– Az olvasót minden bizonnyal leginkább a pletykák, a zárt ajtók mögötti történések mellett személyes dilemmáid érdeklik. Sokak örömére nem vette el a tisztelgő őrség és a remek büfé tisztánlátásodat. Mi foglalkoztat most? Miken dolgozol?
– Biztos, nem látok tisztán, nem vagyok a tuti igazság birtokában, sőt, ez alatt az időszak alatt a leginkább meglepő, olykor bosszantó, inkább vicces volt tapasztalni, mennyi mindentudó él köztünk. Szomszéd, családtag, kolléga, volt iskolatárs, mindent tudnak, és meg is mondják nekem. Hogy csak nézek. Megfel­leb­bezhetetlen véleményhalmaz, úgy beszélnek az emberek, ahogy a tévében látják az úgynevezett elemzőktől. Vagy az elemzők veszik le a közbeszédből? Kará­csonyra lesz összes régi plusz új versek kötet, ezzel foglalkozom. Van egy tizenkét könyves projektem, ezeket tolom párhuzamosan, mikor melyikhez jön kedvem, és élvezem, hogy van rá időm. Jé, van időm!
Kérdezett:
Keresztury Tibor (Litera)

Közönségtalálkozó Kukorelly Endrével pénteken 18 órától a sep­siszentgyörgyi Tein Teaház­ban, beszélgetőtárs Bogdán László.