Mindez a kisgyermek zsenge életkorában, amikor számára a modell, a társ az az élőlény (tehát a kutya, macska stb. is!), aki folyamatosan mellette van. Ezt az állati-emberi viselkedést az etológia neves kutatója, Konrad Lorenz több kísérlete, megfigyelése is igazolja. És mondom: nem tudok elképzelni olyan dadust, akinek az anyához (apához) bár hasonló érzelmi kötődése lenne neveltjéhez (de ha igen, akkor ezt a szülő gyermeke elidegenedése láttán éli meg). Miközben ezek a gondolatok (is) foglalkoztatnak, igazi felfedezésként (újrafelfedezésként?) látom kibontakozni közelemben egy pöttöm leányka egyéniségét (miként a gyorsított filmeken a vadvirág nyitja a szirmait).

A kisgyermek értelmi fejlődése akkor jár jó úton, amikor két (csak a Homo sapiensre jellemző) tulajdonság megmutatkozik: az alkotókészség (kreativitás) és az ehhez kellő szorgalom, kitartás, akarat (motiváció). E két emberi adottság már a két-három éves gyermekeknél cselekedetté váló tevékenység. Vegyük észre szeretettel, de objektivitással!

A népszerű legójátékok a gyermeki alkotás próbára tevői. Figyeljük meg: mit alkot? Csak szórakozottan (majd unottan) abbahagyja, vagy valamit kigondol, és meg akarja azt építeni? Két gyermektípust ismerünk: a rest és a törekvő. De figyeljünk egyre gyakoribb kíváncsiságára is. És elégítsük ki nekik való magyarázattal. Első ,,felnőtt" eszközeik a kanál, majd a villa. Hagyjuk, hogy kezecskéjük a helyes fogással idomuljon, ügyesedjék, ne mi etessük őket (persze, amikor már lehet).

A kisgyermek bámulatos megfigyelő. Olykor magunk sem tudjuk, honnan ,,lopta" szavait, fintorait, megjegyzéseit, a felnőtt számára még értelmetlen, elvont fogalmait. A gyermeki jópofaság a kisember önkéntelen humorával jelentkezik (ő persze nem tudja, hogy jópofasága humor, de buzdítást érez a felnőttek nevetésétől, és újra ismétli, mintegy hálásan a ,,jutalomért"). Sajnos, ez az elemi humor elferdül a szülők szerepeltető hajlama miatt (lásd némely tévéadó kis ,,sztárjait" és az első sorban ülő büszke szülőket).