Az ilyen eljárás Erdélyben nem volt ismeretlen. A fejedelemség korában gyakran megtörtént, hogy ha a nemesi származású nem tudta teljesíteni a jogállása által megkövetelt katonai kötelezettségeket, lesüllyedt egy alacsonyabb társadalmi státusba. Az 1614-es összeírásban olvasható, hogy „Nobilis Bikfalvi András szolga szegénység mia[n]”. Egy másik bejegyzés szerint: „személyében nemes, de mostan Ferenc Gerébné földin lakó”. A Szárazajtán élő Szép Antalról feljegyzik, hogy bár „lófő levele volt Bocskai Istvántól, de most Kálnoki Benedek elfoglalta”. Hasonlóképp a Bocskai Istvántól nemességre emelt Sakó Árpádot Kálnoki János „foglalta” el, azaz teszi szolgáló emberré.
Elképzelhetnénk egy olyan helyzetet is, amelyben Gábor Áron elődei, a család különböző ágai más és más jogállásúak. Példaként szentiványi Berde Mózest, 1848 ismert kormánybiztosát említjük, aki gyalogosrendű határőr, míg a család másik ága huszár (nemes). Gábor Áron felmenőinél azonban nem igazolható a társadalmi jogállás ilyen kapcsolódása, különbözősége, sem az elszegényedéssel kapcsolatos társadalmi süllyedés miatti kettősség.
A katonarendűek mind nemesek?
Mivel a történeti források nem erősítik meg Gábor Áron „gyalogos rendű székely nemesi család” első gyermekeként való meghatározását, arról lehet szó, hogy a 16. század közepéig érvényes kollektív székely nemesi tudat ma is él. Gábor Áront ezért is nevezik nemesi családból származónak, mert történeti tény, hogy hajdanán minden szabad székelyt annak tartottak. Szádeczky Kardoss Lajos megállapítja, hogy a veleszületett nemzetségi jog nemcsak Székelyföldön, de Magyarország egész területén is érvényes. Ezt igazolja Nagy Lajos királyunk 1346-os oklevele, amely a Szabolcs megyébe letelepedő Sényői Pálnak ad igazat. Elég igazolnia székely származását ahhoz, hogy a történelmi Magyarország egész területén elismerjék nemességét.
A 14. században Székelyföldön is beindul a székely társadalom vagyoni rétegződése. A kialakult vagyoni helyzetet Mátyás király (1473-ban) törvényesíti, ennek alapján a szabad székelységet három rendre tagolják. Ők szükség szerint katonáskodnak, de adót nem fizetnek, azaz nemes emberek. Azok a székelyek, akik legkevesebb három lovas katonával indulnak hadba, bekerülnek a főemberek (primores) csoportjába. Azok, akik személy szerint lovas katonai szolgálatot teljesítenek, a lófők (primipili), és végül a harmadik rendet a gyalogrendűek, a közemberek (pixidarii) alkotják, akik, mint a nevük is mutatja, gyalog harcolnak. Ez utóbbiak nemessége is elismert, de szabadságjogaik tiszteletben tartásáért állandóan küzdeniük kell. A székely közrendűek jogaik védelmében – 1505-ben, 1506-ban – Agyagfalván nemzetgyűlést tartanak, 1519-ben pedig fegyvert fognak.
Makkai László történész szavaival a székely közrendűek „nemesi jogaikért és nem nemesi elnyomók ellen” harcolnak, mint a parasztok. A 16. században Oláh Miklós esztergomi érsek is úgy tudja, a székelyek „mindnyájan nemeseknek kívánják magukat tartani”.
Amikor Erdély a török porta adófizetője lesz, Fráter György, Kelet-Magyarország (Erdély és a Tiszáig terjedő területek) tényleges vezetője megkezdi (1543-tól) a közszékelység adó alá vonását. Ezt lehetővé teszi a török veszély nyilvánvalósága – írja Barta Gábor történész. A kiváltságok ilyen csorbítása máskor kiváltaná a székelyek fegyveres felkelését, de ezt most „különösebb ellenállás nélkül” eltűrik. 1554-ben, 1558-ban az országgyűlés ismételten kimondja a székelyek első két rétegének adómentességét, az erdélyi nemességgel azonos jogállását. A székely nemes fogalma egyre inkább csak a székely főemberekre és lófőkre terjed ki. A közszékelység adózik, igaz, katonai szolgálataira is egyre gyérebben tartanak igényt. Néha-néha részleges mozgósításokra ugyan sor kerül, de ilyenkor zsoldot kapnak. A társadalmi szakadék a primorok, a lófők és a közrendűek közt immár végleges. A székely gyalogrendűek elégedetlensége 1562-ben fegyveres felkelésbe torkollik. A források némi túlzással negyvenezer fegyveres közszékelyt említenek. A II. János király ellen – a köztudatban János Zsigmondként ismert fejelemről van szó – támadó székely hadak kisebbik tábora vereséget szenved, majd az egységes vezetés nélküli nagyobb had szétszéled. A felkelés után, az 1562-es segesvári országgyűlés megerősíti a korábbi helyzetet, de ezúttal a közszékelységet fejedelmi, kincstári jobbággyá nyilvánítják, rendszeres adófizetővé süllyesztik. Ettől kezdve a székely közrend katonai szolgálatait nem veszik igénybe. Mivel teljesen nem nélkülözhető e jól képzett katonai erő, ezért bizonyos csoportokat kiemelnek a fejedelmi jobbágyok soraiból. Az egyenruhájuk színe alapján elnevezett veres darabontok, illetve puskások néven új katonai rétegek alakulnak ki, akik adómentesek ugyan, de őket nem sorolják a nemesek közé.
A székely közrend korábbi szabadságjogait 1601-ben nyeri vissza. 1602-től 1657-ig csak rendkívüli adót fizet, majd az ország megnövekedett terhei miatt rendszeres adófizetők. Érthető, hogy a 17–18. századi hadjáratokban kitűnt közszékelyek miért törekednek nemeslevelek szerzésére. Ők címeres levelet, armálist kapnak, amely mentesíti őket az adófizetéstől, de ez nem jár birtokadományozással. A székely nemesek közé egyértelműen csak a főembereket, a lófőket és az armálistákat számítják. A székely gyalogrendűek adófizetők és nem nemesek. Ezt jól tükrözi 1614-ben a Bethlen Gábor által elrendelt katonai összeírás, amikor kínosan ügyelnek arra, hogy külön rovatba írják a gyalogrendűeket, a lófőket és a nemeseket.
A gyalogrendet már a 16. század közepétől nem sorolják a nemesek közé, ezért anakronisztikus 2014-ben „gyalogos rendű székely nemesi családot” emlegetni. Viszont tény, hogy a mai történettudatban is mélyen él a szemlélet, hogy a katonarendhez tartozók mindannyian nemesek, érthető módon Gábor Áron családja is. Nem véletlen az sem, hogy a jeles történész, Rugonfalvi Kiss István (1881–1957) 1939-ben kiadott könyvének címében szerepel a nemes székely nemzet megnevezés. De nemcsak a könyvekben,  a mindennapi beszédben is közismert, ha a székelységről van szó.
A katonarend 1848-as felszámolása ellenére – egészen a második világháború végig – számon tartja, megkülönbözteti magát a paraszti származásúaktól. A legények sok helyen – még az 1940-es évek első felében is – a bálokat is külön szervezik. Tény, a mai napig sértő a székely gazdaembert parasztnak, parasztgazdának nevezni. Nem a szó pejoratív értelme miatt, hanem azért, mert a paraszt fogalom – évszázadok során – beépül a székely társadalom tudatába, és lekezelő, lenéző, alacsonyabb társadalmi jogállást tükröz. Székelyföldön parasztnak a jobbágyokat, a zselléreket, az újpolgárokat, a jövevényeket és a szolgákat nevezték.
(folytatjuk)