Volt egy asszonynak egy leánya, aki egyebet csak dolgozott, hanem fonni nem szerette. Ezért az anyja sokat cirmolta; s egyszer annyira is ment, hogy a guzsallyal kergetni is kezdte. Ahogy az út mellett futnak, egy királyfiú ott ment el hintóban. A leány szép volt; a királyfiúnak szemibe akadt, s megkérdeztette az anyját, hogy miért kergeti.
Az anyja azt mondta:
– Hogyne kergetném, mikor minden fonnivalómat nagyhamar megfonta, s most még a kert fedelit is meg akarja fonni, hogy egyebet nem kap!
A királyfiú azt felelte:
– Hagyja el, kied asszonyom, ne üsse, hanem adja ide, hadd vigyem el magammal; adok én neki fonnivalót, mert anyámnak elég van, ott a fonásba kedve telhetik!
Az asszony örömest odaadta a leányát; gondolta, hogy amit otthon restellett, idegen helyt szégyelletibe is megszokja, s még csakugyan lehet belőle jó fonó.
Elvitte a királyfiú a leányt haza, s bétette egy nagy magaziumba, amelyik teli volt kenderrel. Azt mondta neki:
– Ha olyan jó fonó lész, hogy egy hónapra mind megfonod, feleségemnek veszlek!
A leány, hogy a temhetetlen sok kendert megnézte, a gút ijedtibe szinte megütte, mert az elég lett volna egy egész falu leányának is egész télre. Nem is csinált egyebet, hanem leült egy helyre, s ott csak búsult. Így tőtt el az idő három hétig. Azalatt, aki neki enni vitt, mindegyiket megkérdezte:
– Mi újság van?
Mindegyik mondott neki hol egyet, hol mást.
A harmadik hét végivel egy éjjen, mikor erősen búsulna, egyszer csak eleibe áll egy félsinges ember másfél singes szakállával, s azt mondja:
– Mért búsulsz, te jófonó szép leány?
A leány azt mondja reá:
– Éppen az a baj, hogy nem vagyok jófonó, s mégis meghitték, hogy jófonó vagyok; s ide is azért zárattak bé.
– Egyet se búsulj! – mondja az ember. Segétek én a dógon. Én ezt a sok fonót mind megfonom a jövő héten, ha te is felfogadod, hogy eljössz velem, ha a nevemet ki nem találod, amíg a fonást elvégzem.
– Jó lesz biz a – mondja a leány –, úgy el is menyek!
Gondolta, hogy így is csak oda megyen ki a dolog, hogy a fonástól megszabadul.
A terpe ember elment avval dolgára.
A negyedik héten egy olyan inas vitt enni a leánynak, aki a királyfiúval vadászni járt; ott elmaradt volt, s későn jött haza. Ettől is azt kérdi a leány: mi újság van? Az inas elbeszéli, hogy ő az este milyen későn jött haza, s az erdőn egy setét árokba látott egy félsinges emberkét másfél singes szakállával, aki egyik ágról a másikra szökdösött, fonalat motollált, s mind azt dúdolgatta:
Az én nevem Tánci Vargaluska,
Feleségem lesz jófonó Zsuska.
Tudta a leány, mit motollál az az ember; de az inasnak azt mondta:
– Te csak képzelődtél a setétben!
De azon nyomba megjött a kedve, mert tudta, hogy a fonnivaló megfonódik, tudta azt is, hogy őt az a kicsid emberke el nem viszi, mert már tudja a nevit is. Mikor hát este az ember a fonalnak harmadrészit megfonva eléhozta, s tőle azt kérdezte:
– No hát tudod-e a nevemet?
A leány reáfogta, hogy tán ez lesz, tán az lesz, de az igazi nevit a világért is meg nem említette volna, nehogy a fonás félbeszakadjon.
Másik este sem mondta meg a nevit, mikor a fonót az emberke hazavitte.
Harmadik este, mikor a fonal mind készen volt, azt is a kisded emberke hazavitte, de vitte magával a háromkerekű talyigát is, hogy azon a leányt elvigye. De akkor a leány sem tréfált a beszéddel, hanem azt mondta:
– Én úgy gondolom, hogy tégedet Tánci Vargaluskának hínak!
Erre a kicsid emberke, mintha az orrát megütötték volna, úgy odalett.
Mikor az egy hónap ki volt telve, utánanézetett a királyfiú, hogy a leány a fonással készen van-e, s megvitték a hírt, hogy kész a fonal. A király elcsudálkozott, hogy miféle dolog lehet, annyit fonni olyan hirtelen. Elment, maga is megnézte, sok véle lévő urakkal s úriasszonyokkal; s erősen elbámultak azon a temhetetlen sok szép fonalon; nem győzték dicsérni a leányt, s érdemesnek ítélték reá, hogy királyné legyen az országba.
Másnapra kelve megülték a lakodalmat, s a leányból királyné lett.
A nagy lakodalmi ebéd után jöttek a szegények, s azoknak a király alamizsnát osztogatott. Leginkább szemibe akadt a királynak három félszeg kódus: egyik volt egy vénasszon, akinek szeme pillája úgy lefittyent, hogy az egész ábrázatját eltakarta; másik volt egy pittyedt ajkú vénasszon, akinek az ajka szinte a térgyit verte; a harmadik volt egy lapos fenekű vénasszon, akinek olyan lapos volt az ülepe, mind egy kerek lapító. Ezeket béhítta, s elbeszéltette vélük, hogy lettek olyan félszegek.
Az első azt mondta:
– Én ifjúkoromba olyan fonó voltam, hogy az egész vidékben sem volt párom; addig fontam, hogy úgy beléjöttem, hogy éjjel is mind fonnom kellett; a sok éjjészés mián a szemem pillája leszakadt, s a doktorok sem tudták helyrejavítani.
A második azt mondta:
– Életembe addig s addig fontam, addig rágtam a sok szöszpököt, hogy az ajakam úgy kilágyult, hogy a térgyemig lepittyedt.
A harmadik azt mondta:
– Addig ültem egy helybe a guzsaly alatt, míg a fenekem olyan lapos lett, mind egy lapító.
Ezeknek a beszédjire azon ijedt meg a király, hogy az ő felesége is olyan erős fonó, s megparancsolta feleséginek, hogy többet egyet se fonjon.
Ennek a dolognak a híre elment mindenfelé a világon. Minden királyi udvarba s minden városba a fejérnépek megijedtek, hogy úgy járnak, mind azok a félszegek; azért hát az orsót, guzsalyt, motollát mind összetörték, s a tűzre tették.
