Öcsike a konyhában ült és szorgalmasan takarította a cipőjét. Nincsen ebben semmi csodálni való, hiszen Öcsike november elsején beszegődött cselédnek az anyukájához, havi három korona fizetéssel, s azóta senki olyan buzgón nem dolgozik a háznál, mint ő.
A cipőjét ugyan még mindig Lidi szokta megtakarítani, de ez egyszer ezt a munkát sem engedte át Öcsike senki másnak. Persze, Lidi csak kora reggel takarítja a cipőt, most pedig már este ki kell tenni az ablakba, hogy a Mikulás ott találja és teletömje mindenféle jóval.
Van pedig Öcsikének két pár cipője: egy ép meg egy rongyos. Az ép a lábán volt, a Mikulásnak a rongyosat akarta kitenni.
– Megbolondultál, Öcsi? – kérdezte anyuka, amikor Öcsike büszkén sietett az ablak felé a ragyogóra suvickolt rongyos cipővel. – Azt akarod, hogy a Mikulás meglássa, milyen szépen szétnyúztad ezt a cipőt?
– Nem azt akarom – felelte Öcsike –, hanem van nekem egy „nadselű gondolatom”.
– Ugyan micsoda, te? Már a Mikulást is meg akarod tréfálni?
– Igenis. Azst gondoltam, hogy a Mikulás a zsákjából tölti, tölti a csukrot, diót, mogyorót, mindenféle jót, de a csípő csak nem telik meg, mert a lyukon mind kifolyik belőle. Én aztán reggel össesedem azs ablakból.
– No már ilyen huncutságot nem láttam soha életemben, pedig sok országot-világot bejártam. – mondta anyuska. – Vigyázz, Öcsi, vigyázz, visszatréfál a Mikulás!
De hát ki látta valaha, hogy Öcsike lemondott valami „nadselű gondolat” végrehajtásáról? Szépen kitette a rongyos cipőt az ablakba, aztán lefeküdt, elhatározta, hogy ébren marad, és meglesi a Mikulást (tavaly nem sikerült, de az idén majd megmutatja!) – és két perc múlva aludt, mint a bunda.
Hát éjféltájban csakugyan jön a Mikulás, hozzák utána apró ördögöcskék a cukrot, diót, mogyorót, mindenféle jókat. Kezébe veszi Mikulás az Öcsike cipőjét, nézi, forgatja, csóválni kezdi a fejét.
– Ejnye, ejnye, furcsa dolog, itt valami cselt szagolok. Van ennek a gyereknek ép cipője is – ott áll ni, az ágyacskája előtt. Vajon mért a rongyosat tette az ablakba?
Gondolkozott, gondolkozott a Mikulás, aztán, úgy látszik, neki is valami „nadselű gondolata” támadhatott, mert hátraszólt az ördögöcskéknek:
– Ugyan bizony van-e közöttetek suszter?
Mindjárt jelentkezett egy szurkos képű, hogy neki éppen ez volt a mestersége földi életében. Azért jutott a pokolba, mert igen könnyen szakadó cipőket csinált.
– No, ha azért – mondta Mikulás –, hát akkor foltozd is meg ezt a cipőt egy szempillantás alatt, de úgy, hogy még Öcsike se tudja elszakítani!
Honnan, honnan nem, a szurkos képű előszedte a szerszámait, s egy-kettőre úgy megfoldozta, úgy kireparálta Öcsike cipőjét, hogy szebb volt, mint új korában.
– Látod, ördögadta – mondta Mikulás –, ha így dolgoztál volna életedben is, most a mennyországban ülhetnél.
Elmosolyodott, odanézett Öcsike ágya felé, hogy vajon nem ébredt-e föl a hangos beszédre – de Öcsike meg sem moccant. Mikulás szép csöndesen belecsúsztatott valamit a cipőjébe, s aztán tovább vándorolt az ördögöcskéivel együtt.
Hat óra sem volt még, amikor Öcsike felébredt. Alighogy az álmot kidörzsölte a szeméből, az ablakhoz szaladt. Felkapta a cipőt, megnézte, mi van benne.
– Anyus! Anyus! – kiáltott fel olyan harsány hangon, hogy az egész ház népe felébredt. – Vissacselezsett a Mikulás!
– Mi az? Mit beszélsz? – kérdezte anyuska, álmából felriadva.
– Vissacselezsett. Hiába raktam ki a rongyos cipőt: stanicsliba tette a csukrot!
– Persze, persze. Most nagyon drága a cukor – mondta anyus.
– Azsért mégis haragsom a Mikulásra, hogy olyan fösvény!
– Haragszol? Ejnye, ejnye. Nézd csak meg jobban azt a cipőt!
– Hisen ezs nem rongyos! – kiáltott fel csudálkozva Öcsike.
– Látod, látod, mégsem olyan fösvény az a jó Mikulás. Megfoltoztatta a cipődet, úgy cselezett vissza. Nagyobb kincs most az ép cipő, mint a cukor, meg a dió, meg a mogyoró.
– De azsért jó, hogy egy kis csukrot is hozsott – mondta Öcsike, és ropogtatni kezdte.
