Öcsike súlyos gondokba merülve sétált fel s alá a szobában. Háta mögött összefonta a két kezét, úgy, ahogy apuskától látta, a homlokát összeráncolta, és néha meg-megrázta a fejét.
– Miben töröd már megint a fejedet? – kérdezte egymás után apuska is, anyuska is. De Öcsike úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést: sétált és gondolkozott tovább.
Közben vendég érkezett: Pista bácsi, Öcsike keresztapja. Apuskáék beültek a szalonba, Öcsike pedig folytatta a sétáját.
– Nekem sem akarod elmondani, hogy min gondolkozol? – kérdezte Andris.
– Neked megmondhatom – felelte halkan Öcsi. – Nagy baj van. Ezs még sohasem történt meg velünk. Azs idén karácsonyra nem sikerült mindent össetörni, amit tavaly kaptunk. Még megvan azs egés kis falu: házsak, fák, lovak, tehenek. Alig egy-kettő tört össe belőle.
– Hát ez is baj? –kérdezte Andris csodálkozva.
– Perse hogy baj! – mondta Öcsi. – Az Angyalka megtudja, hogy van még játékunk, és azst gondolja magában: ejnye, most úgyis olyan segény világ van, minek vigyek én ezseknek a gyerekeknek új játékot? Jó nekik a régi is.
– Gyorsan el kellene törni – mondta Andris, mert belátta, hogy a mai világban könnyen támadhat ilyen gondolata az Angyalnak.
– Azs ám – felelte Öcsi, – de ha azst látja az Angyalka, hogy késakarva rontjuk el a játékunkat, akkor meg éppen nem hozs semmit.
– Igaz – szólt Andris. – De hát akkor csakugyan nem tudom, mit csináljunk.
– El kéne vesteni ezst a játékot – mondta Öcsi.
– Hiába – felelte Andris –, takarításkor megtalálják.
Öcsike a buksijára csapott.
– Megvan! Nadselű gondolatom támadt!
– No, ki vele gyorsan!
– Úgy fogjuk elvesíteni, hogy nem találják meg többet ebben a házsban. És még jó viccs is les belőle.
– No, most az egyszer nem tudom kitalálni, mi lehet a nadselű gondolatod.
– Meghisem azst. Látod-e azst azs esernyőt, amit Pista bácsi tett le azs előszobában?
– Láttam. Még csodálkoztam is, hogy minek hoz ernyőt, hiszen nem is esik most se hó, se eső.
– Éppen azs a jó, hogy nem esik. Belesórjuk azs egés játékot ebbe azs ernyőbe, azstán rácsavarjuk a salagot, mintha semmi sem történt volna. Pista bácsi elmegy, elviszi az ernyőt, nem ves ésre majd semmit. Azstán egyser, mikor kinyitja, a nyakába potyog azs egés játék… házsak, fák, lovak, tehenek… hogy csudálkozik majd! Jó viccs les!
– Nagyon jó vicc – mondta lelkesülten Andris, s egy perc sem telt belé, a falucska ott pihent Pista bácsi vastag ernyőjében. Házak, fák, lovak, tehenek, mind, mind.
Estefelé, amikor Pista bácsi elbúcsúzott, a két fiú alig tudta visszafojtani a nevetését. Be is somfordáltak az előszobából, hogy ki ne pukkadjanak.
A vicc pompásan sikerült, Pista bácsi nem vett észre semmit – éppen csak az a kis baj történt, hogy látogatása közben csúf havas eső eredt meg. Amint a kapu alól kilépett, gyorsan ki kellett nyitnia az esernyőt – és mintha csak az Angyalka őt is gyereknek nézte volna a magas mennyországból, és meg akarta volna ajándékozni, úgy hullott körülötte a sok apró ház, fa, ló, tehén.
– Hát ez micsoda? – gondolkozott Pista bácsi. – Igaz, hogy jó ember vagyok, de azért mégsem hiszem, hogy az Angyalka akarna ilyenformán megjutalmazni… Ohó, ezt bizonyosan az én kedves keresztfiam cselekedte! No, megállj, te gézengúz!
Nem volt rest, szépen fölment megint Öcsikéék lakására, becsöngetett, lehívta magával a két fiút, s azt mondta nekik szép szelíden:
– Gyerekek, az idén az Angyalka már előre elküldte azt az ajándékot, amit velem szokott küldeni nektek karácsonyra… Bizonyosan azért, mert nagyon jók voltatok. Itt potyogtak le mellettem a mennyországból az utcára. Szedjétek csak föl szaporán. Majd a fejetek fölé tartom az ernyőmet, hogy meg ne ázzatok.
