* A lámpás rádió valószerűtlen fénybe vonja az igazgatói irodát. December közepét írjuk, s vállalati parancs a tesza-személyzet éjszakai ügyelete. A feladat nem pontos (nem is lehet, hiszen senki nem tudja, mi történik), így az éjszakát a rádiózás tölti ki: a Szabad Európa temesvári hírei.
* Lázas semmittevés a tervezőirodában, aztán valaki a folyosón a tömeg „feltámadásáról” beszél, hogy a nép legszeretettebb fiába beleszorították a szót, s mintha a diktátori fennakadt mozdulat is látható lett volna a képernyőn (ha egyáltalán volt a vállalatnál televízió).
* A harmadik emeleti ablak sarkából ellátni az útkereszteződésig. A kivágás szűk, de a soha nem látott tömeg vonulása felvillanyoz. „István, nézzük meg, mi történik a központban, a ti tömbházatok tetejéről oda látni...” S a reménnyel keveredő félelem kesernyés íze a szánkban, ahogy másszuk az emeleteket. A látvány nem meggyőző, annál inkább a zúgó tömeg hangja. Ott a helyünk!
* A színház előtti járdán ismerősök, a bazár előtt felsorakozott katonai autók, feszültség a levegőben. Majd felsejlik – ők inkább védik, mint fenyegetik a zúgó tömeget. Alkalmi szónokok lelkesítenek, bátornak tűnnek, de lehet, csupán önjelöltek.
* Győztünk, a diktátor elmenekült! hangzik el több irányból is, amikor megmozdul a katonai konvoj, egy teherautó képében pedig megérkezik a Korzóra a „felszabadulás”.
* Eljött a mi időnk – ez a beszédtéma otthon, baráti körben, a munkahelyen. Soha olyan felszabadultan, annyi hittel, annyi tervvel. S annyira naivan.
* Aztán a terroristák híre, a karácsonyfa a pincében, amelyet ki tudja, fel lehet-e még díszíteni, és az összecsomagolt legszükségesebbek – ha kellene menekülni a hároméves gyermekkel. S a fegyverropogás, robbanás az éjszakai sűrű köd mögött – a konyhaablakon kívüli világ tejfehér bizonytalansága.
* És ismét a rádió sárgás fénye, a lesötétített szobában békésen játszó gyermek és a kivégzés hírének kontrasztja...