A jelölés kapcsán az is elhangzott: olyan személyiségről van szó, aki se nem román, se nem magyar anyanyelvű, mégis közszeretet övezi. A nyugdíjas orvosnő idén novemberben Kanadában élő lányához és unokájához költözött, elutazása előtt beszélgettünk életéről, munkájáról és az otthonává vált városról.
– 1968-ban kerültem Sepsiszentgyörgyre, és 46 évet töltöttem itt. Szeretnék elbúcsúzni az itt élőktől, elmondani nekik, hogy ez volt az otthonom, és ide fogok ezután is hazajönni, ahányszor csak tudok. Köszönök mindent, amit itt kaptam, a befogadást, az emberséget, a szeretetet. Éreztem ezt, és próbáltam a magam eszközeivel viszonozni. Mikor ideköltöztünk, nem gondoltuk, hogy ez a város lesz a valódi otthonunk, és az ittenieken múlott, hogy maradtunk – szögezi le mindjárt az elején. – Ezt a szeretetet viszem magammal, néhány könyvön és személyes emléktárgyon kívül, és kívánom, hogy ezt a sepsiszentgyörgyiek is tudják.
A hivatásunknak éltünk
– Hogyan kerültek ide?
– 23 évesen végeztem az általános orvosi egyetemet Bukarestben, ahol a szüleim – akik törökországi örmény menekültek voltak, édesapám az első világháborúban 11 éves gyermekként hetekig gyalogolt (testvéreivel és nagymamámmal, mert a katonai szolgálatban levő nagyapámat lelőtték, mint sok más örmény férfit) a török állam által irányított kitelepítések egyik menetében – kényszerlakhelyét kijelölték. Mint minden kezdő orvosnak, három évig megszabott munkahelyen kellett dolgoznom, de nem kaptam kihelyezést, mint a kollégáim, hanem kihallgatásokra jártam a párthoz és a minisztériumhoz, amíg – öt hónap után – jóváhagyták, hogy idegen állampolgárként – akinek, ugye a román állam nem köteles kenyeret adni, akkor sem, ha itt született – állást vállalhassak egy hat faluból álló bărăgani község körorvosi rendelőjében. Elfogadtam a gyermekorvosi állást gyermekorvosi képzettség nélkül, és itt kezdte pályáját a férjem is, dr. Cheresteş Ioan. Az egyetemen ismerkedtünk meg, ő magyarrégeni származású volt, de Jászvásáron született, mivel úgy hozta a sors, hogy apósom, Keresztesi János a háború után oda került. Így a férjem keresztlevelét románul írták, ami később sok bosszúságot okozott neki – az egyetemtől kezdve, ahol ő volt a hazátlan, én a török – , de mi eldöntöttük, hogy ezzel nem törődünk, a legfontosabb az, hogy emberek maradjunk. Ehhez is tartottuk magunkat, és csak évtizedekkel később kezdtem úgy érezni, hogy a nemzeti hovatartozás is fontos, tisztelned kell saját gyökereidet és kultúrádat, felelős vagy az értékek átmentéséért. És ha ezt vállalod, alapot ad ahhoz, hogy a másokét is elismerd... Ez is közrejátszott abban, hogy 1997-ben felvettem a román állampolgárságot. De fiatalon a szakmánk foglalkoztatott minket. Abban a községben ijesztően magas volt az egyévesnél kisebb gyermekek halandósága, a házilag provokált vetélések – akkoriban törvény tiltotta a fogamzásgátlók használatát – pedig valósággal elborzasztottak minket: jöttek a vérző, sok esetben már befertőződött, lázas asszonyok, és bizony nem tudtunk sokat tenni értük. A férjem egészségügyi problémái is akkor kezdődtek, így amikor Kovászna megyét létrehozták, elfogadtuk Király Károly akkori megyei első titkár meghívását, és Sepsiszent­györgyre telepedtünk. Az első években még mindketten szakképzésre jártunk Bukarestbe, de a továbbtanulás lényegében egész a nyugdíjaskorunkig tartott. Eleinte nehéz volt: 1969-ben került sor a férjem első szívműtétjére, amit – a külföldi állampolgárságomnak köszönhetően – Franciaországban végeztek el. Utána a hivatásunknak éltünk: a férjemnek szerencséje volt Tihanyi László doktor úr keze alatt dolgozni, akinek felkészültsége, hozzáállása, elkötelezettsége a legjobb példa volt számára, én pedig a kórház újszülöttosztályán helyezkedtem el. 1974-ben megnyertem egy versenyvizsgát egy bukaresti egyetemi klinikán meghirdetett állásra, de ezt nem foglaltam el, mert meghánytuk-vetettük a dolgokat – már a lányunk is megvolt –, és úgy döntöttünk, hogy itt maradunk. Ezt soha, egyetlen pillanatra sem bántam meg.
Szervezettebb volt az egészségügy
– Milyen volt a hetvenes-nyolcvanas évek egészségügyi ellátása?
– A kórházban, de a megyében és az egész országban is sokkal szervezettebb volt a gyermekgyógyászat, mint manapság, mert akkor az Egészségügyi Világszervezet irányelveit szigorúbban vették – olykor túlságosan is, hiszen sokszor előfordult, hogy egy-egy pártelvtársnő osztotta az utasításokat az orvosoknak. Gyűlések voltak, feldolgozták a kijelölt feladatokat, számon kérték teljesítésüket. De ha volt gerinced és szakmai tudásod, nem tudtak fogást találni rajtad, és a gyermekek nyertek az egésszel. A nyolcvanas években súlyosbodtak a gondok, az élelmezési hiányosságok mellett kezelési nehéz­ségek is adódtak, de az soha nem fordult elő, hogy ne legyen gyógyszer egy beteg gyermek számára: ez hazugság. Akkoriban a gyermekrészlegen 120 ágy volt, most alig negyven, aminek az a magyarázata, hogy a kommunizmusban az újszülött gyermekek nevelésére alig három hónapos szabadságot kaptak az anyák, és sok másra bízott csecsemő megbetegedett. Most már a gyermekek kétéves koráig velük maradhatnak az édesanyák, és elterjedtek a szájon át adagolható antibiotikumok. Ma már a gyermekorvosok száma is alacsonyabb, a kórházba pedig főleg sürgősségi és szociális esetek kerülnek.
– Mit hozott a rendszerváltás?
– 2002-ben, amikor nyugdíjba kerültem, azt hittem, hogy nem fogok tudni élni a kórházi munka nélkül, amelynek minőségi javításához magam is hozzájárultam. De aztán lassan-lassan rájöttem, hogy a magánrendelői vizsgálatokkal a beteg vagy egészséges gyermekekkel és szülőkkel való kapcsolataim emberibbek és barátibbak lettek, ami nagy elégtételt adott. Most, amikor lezárom szakmai tevékenységemet, sajnálattal állapítom meg, hogy igen kevés gyermekorvosi rendelő működik a városban, ahová bármikor, bármilyen órában be lehet kopogni, ha baj van. A családorvosok nem gyermekgyógyászok, ezt tudomásul kell venni. Remélem, idővel Romániában is sikerül rendesen letisztázni és megszervezni a gyermekorvosi szolgálatot (másutt működik), és pediátriai szakképzettségű orvosok fognak gondoskodni az újszülöttekről és a kisgyermekekről, az oltásokkal, megelőzéssel, mindennel, ami ide tartozik. Tud­tommal most három-öt gyermekorvosi rendelő van a városban, ez kevés ennyi embernek. Valahogy tisztázni kellene az egészségbiztosítási rendszert is, ne legyen így összekuszálva az állami és a magánorvosi tevékenység, hiszen a beteg, az beteg. Amíg magánrendelőm volt, a biztosító nem kötött velem szerződést, mert egy hónapnál többet hiányoztam az országból – nem értették meg, hogy a betegnek kell a biztosítás, nem nekem; ha joga van az ellátáshoz, a biztosítónak fizetnie kell, akárhol igényli a vizsgálatot, kezelést. Nem lehet egy beteg helyett a pénzre gondolni, arra hivatkozni, hogy az egészségbiztosítási pénztár válságban van, mert a pénz mindig kevés, Nyugaton is, ott mégis működik a rendszer. Igaz, átláthatóbb, nem lehetsz egyszerre állami és magánkórházi orvos is.
Oda kell lépni az emberekhez
– Beszéljen, kérem, a doktor úr tevékenységéről is, hiszen híres szakorvos volt.
– Ahogy mondtam, szerencséje volt Tihanyi doktor keze alatt kezdeni a szemészetet. És valahányszor külföldre mentünk – kétévenként tehettük meg –, legalább egy hetet töltött különböző nyugati klinikákon tanulással. Berlinben, Tübingenben, Párizs­ban képezte magát tovább, 1982-ben két hónapot töltött New Yorkban, mindenütt ismerkedett az új módszerekkel, eszközökkel, és mindig hozott is valamit az itteni szemészeti osztálynak: tűket, cérnákat, szakkönyveket, 1982 után intraokuláris lencséket is. Így lett országszinten a harmadik olyan szemorvos, aki szemlencse-beültetést végzett. Jöttek is hozzá messzi vidékekről műtétre. Sajnos, egészsége továbbra is törékeny maradt, 1979-ben nehezen épült fel egy vérmérgezéssel súlyosbított műtétből, 1992-ben újabb, már nyílt szívműtétje volt, de ez nem látszott meg a munkáján, és nem is akarta, hogy tudják. Megszervezte, hogy minden kisgyermek szemvizsgálatra kerüljön még az iskolába menés előtt, és az ő érdeme a kórház szemészeti részlegének felépítése, berendezése. Élete végéig (2012 tavaszáig) napi 8–10 órát dolgozott, a hivatását szerette a legjobban. Ma már ritka ez a hozzáállás, hiányolom is, hogy az orvos tegyen egy lépést a beteg, az emberek felé, ne csak a beteg menjen hozzá.
– Személytelenedik el a világ?
– Jómagam mindig nagyra értékeltem az emberek közötti kapcsolatokat, lényegében ezeknek köszönhetjük, hogy otthonra leltünk egy idegen helyen. Egy valódi barátság sokat ér, és remélem, ezek a viszonyok és érzések megmaradnak Sepsi­szent­györ­gyön, nem csupán irányomban, hanem egymás között is éltetni fogják az emberek. A lányom azt szokta mondani, hogy aki meleget ad, az meleget kap – és annak ellenére, hogy az iskolákban és a közéletben még mindig gyűlölködésre nevelnek, mi megtanultuk ebben a vegyes lakosságú városban, hogy ez nem vezet sehova. Mennyit ölték egymást az emberek az elmúlt századokban pusztán a valláskülönbség vagy hasonlók miatt, és mit értek el vele? Csak újabb sebeket okoztak egymásnak, senki nem nyert. Minden ember érték, és ha tiszteljük egymást, szebb lesz az életünk. A szeretet az, ami gyógyít.