A Háromszék január 26-ai számában Horgászok a jégen címmel megjelent írás margójára
A besenyői horgászverseny szervezői sajnos (az anyagi érdekek mellett) csak úgymond a lékhorgászat népszerűsítését tűzték napirendre.
A természet tisztelete és azon belül a halakkal való kíméletes bánásmód teljesen kimaradt céljaik közül. Olvasom a büszke értékelőt, hogy „összesen 150 kilogramm halat emeltek a jégre, majd mérés után eresztettek vissza a tó vizébe”. Egy szó sem esik azonban arról, hogy mi történt a halakkal a felszínre emelés és a verseny végén lebonyolított, hosszúra elhúzódó mérlegelés közötti 1, 2, 3, 4, sőt, 5 óra alatt!
Könnyű elképzelni, hogy szegény pikkelyesek egymás hegyén-hátán tátogtak, vergődtek a tárolásra alkalmatlan (festékes vagy az etetőanyag keverésére használt) vödrökben, zacskókban, vagy egyszerűen a lék szélére dobva. A zsákmány oroszlánrészét adó kisebb (többségében méreten aluli) dévérkeszeg pedig egyáltalán nem áll szívós, életerős uszonyos hírében. Ellenkezőleg: az érzékeny, zsenge, könnyen sérülő halak közé sorolták be. S hogy ezek közül hányan élték, szenvedték túl a pár órás jeges kalandot, azt nem nehéz kitalálni!
A versenyhorgászat egyik alapelve a halakkal való emberséges bánásmód. Télen a hal biztonságos élve tartása nagyon kényes téma. A hőmérséklet-különbség miatt az azonnali visszaeresztés is káros lehet. Éppen ezért érdemes lenne átgondolni, átírni a lékes vetélkedők szabályait. Ne a zsákmány összsúlya döntsön, hanem más, a halak számára is barátságosabb kritérium után kellene nézni, mint például a darabszám (a halak haladéktalanul való visszaengedése mellett), esetleg a két-három legnagyobb példány lemérése!
Farkas János, Sepsiszentgyörgy
