1940. augusztus 15-én megjött a behívó, hogy be kell vonulnom Brassóba saját lóval, saját ruhával a román hadseregbe schimbásnak (saját lóval bevonuló, a katonai szolgálatot részletekben teljesítő katona). A jobb gazdáknak lóval kellett bevonulniuk, ha nem volt, hát kellett venniük, kellett vinni szénát is, zabot is. A lovat négy évig kellett tartani, mert azokat is besorozták. Az előny az volt, hogy így a kiképzés csak három hónapig tartott, utána hazaeresztettek, s csak akkor hívtak ismét, ha valahol díszőrséget kellett állni, fel kellett vonulni, vagy valami baj volt.

Jött a magyar világ
Éppen zabaratás volt, utána mondták szüleim, hogy hordjam ki a trágyát, végezzem el a fontosabb dolgokat, legyen nekik majd könnyebb az őszi vetést elvégezni, ha be kell vonulnom. A községháza éppen szemben volt velünk, hát egyszer fut a jegyző, Asztalos, jó magyar ember, hogy szomszéd, fogja ki a lovakat. Hát hogy fognám ki, mondom, amikor el kell végezni a dolgot, kell menni aztán katonának. Azt mondja, nem lesz maga román katona. Mondom, itt ülnek a kapu előtt a csendőrök, még meghallják. Aszongya, ne foglalkozzon velük, fogja ki a lovakat, mert jő a magyar világ, menjünk hamar hallgatni a rádiót. Ahogy bemegyünk, hát jő a szomszéd is, aki az első háborúban lovas tiszt volt, s most az udvarán kocsmát tartott, azt mondja, menjen, szomszéd, a kert mellé, s átadott egy láda sört. Örvendtünk, hogy ismét magyarok vagyunk. A csendőröket kiértesítették, hogy a kocsmákat bezárni s italt nem adni, de így is mindenki énekelt, táncolt.
S közben megtörtént a változás, a határ az Olt mentén, Bölönnél volt. Aztán jöttek a bevonuló honvédek egészen Baconig, Nagybaconi Nagy Vilmos – vitéz nagybaczoni Nagy Vilmos (1884, Parajd–1976, Piliscsaba) vezérezredes, 1940–41-ben az 1. magyar hadsereg parancsnoka, 1942–43-ban a Kállay-kormány honvédelmi minisztere, katonai szakíró – volt az élükön. Mi csináltunk Szárazajtán egy lovasbandériumot, s azzal fogadtuk őket a tiszteletükre állított díszkapunál. Nagy mulatság volt azon az éjen nálunk.

Kiképzés a hegyekben
November 12-én besoroztak a magyar hadseregbe, december 2-án vonultam be Kéz­divásárhelyre a 24. székely határvadász zászlóaljhoz. Csíkszeredában voltak a 32-esek, Szentgyörgyön a 27-esek. A zászlóaljban volt három század, egy üteg tüzérség. Az első századnak Bereckben, a másodiknak Kézdivásárhelyen volt a szállása, a harmadikat Sósmezőre irányították. Én Bereckbe kerültem, akkor még a kaszárnya sem épült fel, az iskolában szállásoltak el. Aztán felcserélték az első és második század helyét, így kerültem Sósmezőre a határvadász őrshöz. Megtörtént a kiképzés, kiválogatták azokat, akiket iskolába küldtek. Kézdivásárhelyen képeztek ki tisztesnek, én őrvezető lettem. A határhoz osztottak be Sósmezőnél, ahol átvettünk az őrséget a bevonulóktól, itt száznál is többen voltunk. Kutya helyzet volt, mert az őrsparancsnok mindennap kapott egy borítékot, amit csak bizonyos időpontban szabadott felbontani, s abban volt benne a pontos útvonal, hogy merre kell menni járőrbe. Sokszor olyan huncutul jártak el, hogy egymással szembeküldtek két járőrt, hogy lám, jó helyen, a megjelölt vonatkozási pontnál találkoznak-e, s az őrsvezetőknek alá kellett írniuk egymásnak a papírokat. Tizenhárom hónapig voltam Sósmezőn, ekkor már 1942-ben voltunk, tulajdonképpen két évre besorozva.
Nem volt épp könnyű dolgunk a nagy hegyeken, az őrzött határvonal olyan húsz kilométer lehetett, s elég nehéz volt, főleg télen, amikor sível kellett járnunk. De azért könnyítettünk sorsunkon, ahogy tudtunk. Ojtoztól fakitermelő sodronypálya volt, mi többször felmentünk Sósmezőről Ojtozba, s ott felkérezkedtünk a sodronypályára. Ojtozban volt Anselmo Pittino korcsomája, sokat mulattunk ott. 
A sósmezői őrsnél mind székely katonák voltak, csak Cseh György főhadnagy volt anyaországi. Rendes ember volt, s csak úgy közbevetve mondom most, hogy ez a főhadnagy úr 1944-ben hetvenegyed magával úgy tartotta a frontot Sósmezőnél, hogy a bejövők elleni ütközetben csak egy ember maradt élve. Slănicnál vált ketté az erdei út, mi ott a szegeletben egy villába voltunk elszállásolva, szemben velünk, a Nagy Sándorról lejövő patak hídjának egyik oldalán volt a mi sorompónk, a másikon a román határőrök vagy százan, s tőlük másfél kilométerre egész ezred Slănicon, míg mi légvonalban is úgy 30 kilométerre voltunk a mieinktől. Mondtam is egyszer a főhadnagynak, amikor kijött ellenőrizni, hogy mi itt ezeknek a szájukba vagyunk betéve, s hogy meg is ehetnek. Ó, dehogy, azt mondja, ez a rendes beosztás, minden magyar katonára tíz oláh.

Két év helyett három
Tizenhárom hónap után, no, megyünk haza, leadtunk mindenféle szerelvényt, átöltöztünk civilbe. Sósmező az átálláskor  kiürült, alig volt 30–40 lakosa, a románok mind elfutottak. Volt egy kicsi kocsma, oda bementünk, kugliztunk, énekeltünk, s vártuk a parancsot. Egyszer érkezik a szolgálatos katona, hogy megjött a várva várt parancs, édes jó istenem, mehetünk haza. Sorakozó, számba vevés, volt egy Palik nevű törzsőrmester, ő intézte a dolgokat, jött a főhadnagy is, mi megtapsoltuk. Mondta, megjött a parancs, rövid volt és értelmes: vitéz Horthy Miklós kormányzó elrendelte, hogy a másodéves legénységet harmadévre visszatartja, és a zsoldját egy pengővel meg­jobbítja. Mindenki menjen vissza ahhoz az alakulathoz, ahonnan jött. Mi is vissza nagy keservesen Bereckbe, a kaszárnya az újoncokkal el volt foglalva, az sem volt, ahova mennünk. Volt egy épület, ami be sem volt rendezve, vittünk magunk alá fenyőgallyakat, a sátorlapot ráterítettük, pokróccal betakaróztunk, úgy háltunk az elején. Végül aztán megint felöltöztettek, s újból szétosztottak, egyiket tették az erődszázadhoz, a másikat a géppuskásokhoz, a páncéltörőkhöz, úgyhogy csak ketten maradtunk a századnál egy szakaszvezetővel. Szigorúság volt, a parancsnokunk, egy százados, kilenc órára minden este takarodót fújt. Én már szakaszvezető voltam, tíz óráig maradhattam ki, de egyszer tizenkettőkor, amikor ellenőrzött, én még nem voltam ott. Másnap reggel kihallgatás. Mondtam, hogy amikor tizenhárom hónapig egyfolytában őrsön voltunk, akkor semmi kihágásom nem volt, semmi szórakozási lehetőség, csak a nagy erdők mindenütt. Gondolkozott, s azt mondta, na, ezt az egyet megbocsátom, de a szabály az szabály, többet ne forduljon elő.
Ismertem az erődszázad parancsnokát, kértem, intézze el, hogy kerüljek oda, de nehogy szóljon valamit a századosomnak, mert élve esz meg. Az erődszázad parancsnoksága Ojtozban volt. No, el is intézte, raktárnoknak neveztek ki, nagyon jó dolgom volt. Kaptunk aztán szabadságos levelet, kinn voltam már az állomáson, hát fut a szolgálatos katona, hogy hadnagy úr, elfelejtett valamit beírni. Én vissza, azt mondja a százados, szerelvényt leadni, jelentkezni az erődszázad parancsnokánál. Elbúsultam a parancsnoknak, hogy jártam a szabadságolással, azt mondja, ad majd ő két turnust, de most be kell menni szekérrel Kézdi­vásárhelyre karácsonyi ajándékokat vásárolni (1942 karácsonya). Állítottunk aztán akkora karácsonyfát, hogy csudájára jártak, s aztán a parancsnok elengedett szabadságra. Munkaszolgálatosok is voltak Sósmezőn, sok zsidó közöttük, velük építtették az erődítéseket, a lövészárkokat, völgyzárakat, a mieink is sokszor kegyet­lenül bántak velük.

Rendőriskolában
Amikor letelt a szabadság, jött egy parancs, hogy 170 centinél magasabb katonákat felvesznek a rendőrséghez, lehet oda jelentkezni. Volt ott egy barátom, akivel együtt vonultunk be, azt mondja, jelentkezz te is, jelentkezem én is, megyünk Ma­rosvásárhelyre, hogy kipróbáljanak, ha sikerül, jó, ha nem, legalább megjárjuk magunkat. Voltunk vagy ötszázan jelentkezők, s hát én tizenhetediknek bekerültem. Kassán kellett jelentkezni, s ott végeztem el az egyéves rendőriskolát. Közben nagyon meg akartam nősülni, mert a feleségemnek rég­óta udvaroltam, de ott azt mondták, három évig nem lehet, mert végleges rendőrök csak akkor leszünk. Akkor úgy határoztam, hogy lemondok a rendőrségről. A rendőrséget akkor azért bővítették, mert már fennállott a kommunizmus veszélye. Az iskola parancsnoka azt mondta, ha elmegyek, majd megmutatja, hogy az oroszok konzervet csinálnak belőlem.
Amikor jöttem el Kassáról, azt mondták, meg kell fizetnem a rendőrségi iskoláztatást. Akkor mentem el Mariska néni, egy nagybaconi asszony lakására, aki  Nagy Vilmos házvezetőnője volt. Ahogy odaérék, azt mondja Mariska néni: no, gyere bé, aztán amikor jött a tábornok úr, bemutatott. Mondom neki, hogy mi a helyzet, felmondtam a rendőriskolában, s most búsulok, mert azt mondták, meg kell fizetni a taníttatást, az pedig sokba kerül. Abban a helyben mondja valakinek a telefonba, hogy hallod-e te, egy falumbelinek – még így mondta – meg kell fizesse, amiért tanították Kassán. Azt mondja aztán, ne félj. Azt mondja a tisztjének, adj papirost, írtunk egy kérést, amivel átmentem a pénzügyőrséghez, ahol aláírták, a tábornok úr pedig azt mondta, no, felejts el mindent, ezzel el van intézve a dolog.
December 31-én, óesztendő estéjén érkeztem haza, épp a tiszteletes úrnál volt a rokonság, megvolt a nagy dínomdánom. 1944. február 19-én volt az esküvőnk, másnap megint összegyűlt a rokonság, s hát egyszer csak hozzák a SAS-behívót. Kéz­divásárhelyen jelentkeztem, ott már tudták, hogy otthagytam a rendőrséget, s indítottak ki a frontra. Ott találkoztam régi parancsnokommal, Cziffrák Gyulával, mondom neki, hogy miért hagytam ott a rendőrséget, s most menni kell a frontra. Ő azt mondta, állj meg, nem mész sehova, megyek, beszélek Krisanich Andor zászlóaljparancsnok ezredes úrral. Ő aztán ott tartott, hogy Csernátonban segédkezzek a határőrök kiképzésében. Jó dolgom volt, mert öreg schimbásokat, gazdagabb embereket kellett kiképezni, s minden este a gyakorlat után volt bor elég.

(folytatjuk)

A visszaemlékezés megjelent a szerző tavaly kiadott, Mire a falevelek lehullanak című könyvében.