A kiképzés végeztével úgy volt, hogy megyünk haza, de jött (1944.) március 19., amikor a németek ellepték Magyarországot. A százados úr feljött, hogy ami szerelvényem van, adjam le, s menjek le a századhoz, mert általános mozgósítás van, jönnek Bereckbe a tartalékosok, segíteni kell felöltöztetni őket. Kaszárnyaáristom következett vagy két hétig, mert egy katona meghalt flekktífuszban. Már 43-tól éreztük mi a háború szelét, többször küldtek, hogy átvegyük a németektől az orosz foglyokat, volt vagy négy szerelvényre való, s vigyük Bereckbe. Ukrán menekültek is jöttek, szekérrel, állatokkal, ezeket elcserélték aztán élelemre. Róluk úgy tartották, hogy német eredetűek, s így kivitték Németországba. Én voltam a harmadik szakasz parancsnoka, az egyik nap én mentem, a másik nap egy őrmester társam, Bereckben összeszedtünk edényeket, csebreket, hogy elláthassuk a foglyokat élelemmel, vízzel, aztán ott bevagoníroztuk őket, hogy vigyék Németországba.

Tűzvonalban
Jött aztán a parancs, hogy az összes határ menti kaszárnyát ki kell üríteni, mert bombatámadás érheti, így kerültünk Csíkba, Kozmásba, ahol akadt idő arra is, hogy parancsra a falusiaknak segítsünk aratni. Édesapám itt volt a Csobányosban katona, kérdeztem a százados urat, nem mehetnék-e én is haza segíteni az aratásban. Nem lehet, azt mondta, mert egyik nap itt vagyunk, a másikon máshol, s ha elenged, tán meg sem találom. Mondtam, engem könnyen tudna értesíteni, mert szemben lakom a községházával, s ha telefonál, én azonnal indulnék. Na, így aztán elengedett, otthon learattuk az öt hold gabonát, került segítség is, s mire megvolt, hívtak is vissza.
Jött a névnapunk, augusztus 24., édesapám is Bertalan, üzentem neki, jöjjön Katrosára, én is bementem Szentmártonból egy szekérrel, így aztán együtt megtartottuk a nevünk napját. Később a századnál is megünnepeltek, mindenki ott volt, egyedül a százados úr hiányzott. Hát egy óra körül jő ő is, a zászlós úr jelenti, hogy a szakaszvezetőnek tartják a névnapját, ő is felköszöntött, s aztán azt mondja, na, fiúk, a leggyorsabban elfogyasztani az italokat, mert megyünk vissza az ojtozi erődszázad biztosítására. Na el is indultunk, de egy vagy két nap múlva az R3-as rádión jött a következő parancs, hogy nem megyünk Ojtozba, mert a tüzérüteget és a géppuskásokat bekerítették. Őket kell kiszabadítanunk.
Felmentünk a Káposztástetőre, azt mondja a százados úr Mészáros zászlós úrnak, vegyen magához egy rajt, s tapogatózzák ki, hol vannak a mieink bekerítve. Azt mondja a zászlós úr, elég lesz, ha Nagy szakaszvezetővel elmegyünk. El is indultunk egy sűrű erdőben, hát egyszer előjő vagy harminc orosz, mi vissza, hogy jelentsük a százados úrnak, de ő visszaküldött, hogy keressük meg a mieinket, ismét elindultunk, de elesteledtünk, féltünk is, hát visszafordultunk, s azt hazudtuk, hogy láttuk, hol vannak a mieink bekerítve. A százados úr kiadta a parancsot, hogy induljon az egész század, felszerelkeztünk, elindulánk, s hát egyszer látjuk az erdőben, hogy valaki meggyújt egy szivarat. Na, ezek az oroszok, rájuk találtunk. Elő a kézigránátokat, hármasába fontuk, csend­ben vonalba fejlődtünk. Ahogy pitymallott, hát egy fa tövében két oldalt látunk egy-egy orosz géppuskást. Szerencse volt, hogy ott találtunk rájuk, ahol hazudtuk. Egy Makó nevű katona volt a nehézpuskásunk, neki kellett odalőni, ki is lőtte mind a kettőt, mi erre támadtunk, s el is fogtunk 127 oroszt, megkötöztük, visszavitték s átadták a mögöttünk lévő németeknek. A németek huncutok voltak,  mindig a magyarokat küldték a tűzvonalba.
Vissza kellett vonulnuk a Nyírponkra, mert arra lehetett számítani, hogy megjelenik a többi orosz is. A Nyírponkon próbáltuk beásni magun­kat, de jött a támadás, mi olyan 220-an voltunk, aztán jöttek a németek is segíteni, s bár előre éppen csak hogy bottal nem küldtek az oroszok elébe, aztán ők tartották a frontot, míg mi visszavonultunk a völgybe. Aztán ők is visszavonultak, minket még el is kerültek, de a kocsijaikra a mi sebesültjeinket nem vették fel.

Visszavonulás
 Egységeink akkor a visszavonulások miatt már felbomlóban voltak, a sok veszteség miatt harccsoportokat alakítottak, külön ezred már nem volt, a mienknek a parancsnoka, Tombor (?) ezredes, nagy gazember volt, mert mielőtt elfogtak, ő látva, hogy bekerítenek, felült kocsijára s megszökött. Ez Bethlen környékén történt, mert elfelejtém mondani, hogy a Görgényi-hegyeken át Szászrégen irányába vonultunk vissza.
Szászpénteknél volt a csapatkiegészítés, adtak egy hadnagyot parancsnoknak. A parancsunk az volt, hogy Magyarónál, a Maros mellett, majd Üvegcsűrnél és Idecspatakánál tartsuk a Maros felőli és a Gyergyó felőli vonalat az oroszok előtt, hogy a németek Kolozsvár felé tudjanak visszavonulni. Volt két páncéltörőnk, két aknavetőnk, s nagy segítségünkre volt a néhány gránátvetőnk is. Magyarónál a zsidó munkaszolgálatosokkal megcsináltatták a futóárkot s a géppuskafészkeket. Volt két ütközetünk is sok veszteséggel, kilencvenen maradtunk, láttuk, hogy közeledik a vége, úgyhogy aztán ismét visszavonultunk.
Mi tartottuk volna a vonalat az oroszokkal szemben, de nem volt már lőszerünk. Mondta is az egyik főhadnagy, hogy mi, erdélyiek tartsunk össze, az anyaországiak szintén, s csoportosan maradjunk le, szökjünk meg, ahogy lehet.

Hadifoglyok útja
Végül az oroszok csak bekerítettek, s (1944.) október 15-én fogságba is estünk Bethlen környékén. Az egész elfogás békésen történt, mert mi már szerteszéjjel voltunk, csűrökben, házaknál budákoltunk, úgy fogdostak össze tízesével, húszasával. Azelőtt éppen úgy volt, hogy előléptetnek őrmesternek, és vitézségi érmet is kapok, s mikor összeszedtek, engem kiválasztottak, bevittek egy udvarra a nyári konyhába, s no, hát az oroszok, hogy vetkőzzem le gatyára s ingre. Hárman fogták reám a géppisztolyt, s mikor levetkeztem, az egyik felvette a zubbonyomat, a másik a köpenyemet, a harmadik a nadrágomat, s én maradtam gatyá­ban. Úgy, ahogy voltam kikísértek a többiekhez. Hál’istennek az egyik udvarban a kemence mellett kaptam egy nadrágot, egy némettől szereztem egy köpenyt.
Az oroszok aztán  visszahoztak Marosvásárhely irányába. Csűrökben, templomokban hálattak, más fogolycsoportokat is csatoltak hozzánk. Százas csoportokba osztottak be, hátul egy szekér, azon megemelve egy géppuska, ha valamelyik szökni próbál, hát lőhessenek. Brassóig vittek, jóformán semmit nem adtak enni, szerencse, hogy a falusiak dobigáltak nekünk ennivalót. A románok csúfolódtak, mikor a vágóhídnál voltunk, bekiáltották, hogy itt van-e Horthy is.
Ott aztán levetkőztettek, elszedték a ruhákból, ami nekik kellett, s bekísértek egy lágerbe. Nekem még volt annyi szerencsém, hogy volt egy szárazajtai asszony, aki az urának hozott csomagot, de azt azelőtt két nappal már elvitték. Így aztán, ami a csomagban volt, mind nekem adta, s elosztottuk, mert olyan éhesek voltunk, mint a farkasok. Brassóban voltunk vagy négy napig, többünket kivittek egyszer valamit dolgozni, akkor sikerült egy köpeci fiúnak megszöknie.
Aztán bevagoníroztak, s november 2-án irány Foksány. Ott egy nagy sóraktárba szorítottak be, s mondták, akinek rossz bakancsa van, menjen, mert kicserélik. Volt egy falumbeli, Gál Imre, na hát ő is megy, mondám, ne menj sehová, de hát ő ment, közben bevagoníroztak, s elindultunk, úgyhogy én akkor találkoztam vele, amikor ’48-ban a fogságból hazaeresztettek, én két héttel hamarabb jöttem haza.

Oroszország építése
Harmincegy napig vittek egészen Magni­togorszkig. Amikor odaértünk, tiszta sík terület volt, megvolt már a tábor, mind német foglyokkal, voltunk vagy harmincezren, s még volt ugyanannyi büntetett előéletű civil orosz rab. Építenünk kellett, az SS-ekkel csúful bántak, minden mocsok munkát velük végeztettek. A nehéz munka s a tífusz és vérhas miatt sokan elpusztultak, nagy kocsikkal vitték a tömegsírba a levetkőztetett halottakat. Minden­nap kétszáz ember ment sírt ásni, a megásott és megtelt sírt kellett tovább hosszabbítani. Megtörtént, hogy tavasszal, amikor olvadt a hó, előkerültek a betemetetlenül maradt hullák. Hála a drága jó Istennek, én a gyengélkedőbe is csak egyszer kerültem.
A 25. fogolyszázad parancsnoka voltam, volt ott egy orvoshadnagy fogoly. Láttam, hogy úriember, ha lehetett, könnyebb munkára osztottam be. Aztán egy nap őt is kiemelték, s bevitték a kórházbarakkba. Mikor nagy hideg járta, mondta, hogy Bertalan bácsi, iratkozzék fel, s én beteszem a gyengélkedőbe, kap ott jó kosztot, erősödjék egy cseppet. Jó meleg volt ott, hárman voltunk, a más kettő is valami protekciós lehetett, adtak zabpehelyhabot, sakkoztunk.
Fut egyik nap, hogy Bertalan bácsi, öltözzék s lépjen hamar, mert jő az orosz komisszió, s mind a kettőnknek meggyűlhet a baja. A magyar foglyoknak egy Bakos nevű őrnagy volt a parancsnoka, a németeknek egy tábornok, de ő volt az egész lágernek is a parancsnoka. Ez a német tábornok minden éjjel tárgyalt a németekkel, de aztán a legénye elárulta. Erre aztán az összes tisztfoglyot, a mieinket is mind elvitték. A századok parancsnokait magunk közül mi választottuk, így esett reám a választás.
A táborban a mahorka volt az érték. Ezt úgy mérték, hogy az osztogató a három ujja közé fogta a dohányt: egy szivar, aztán még egy, két szivar s három szivar. Volt olyan, aki három szivarért odaadta a napi kenyerét. Víz sem volt, megtörtént, hogy a felmosóvizet, amikor elöntötték, odament egy-két fogoly, felfogta, valamit csinált vele, s megitta.
Egy ipari várost építtettek velünk úgy, hogy amikor eljöttünk, már vagy százezren laktak ott.

A hazatérés
1948. szeptember 13-án jött meg a parancs, hogy az összes magyar hadifoglyot haza kell szállítani. Vasárnap volt, száz emberrel egy épülő iskola körül csináltunk rendet. Mikor jövünk vissza, látjuk, hogy a láger eleje teli foglyokkal. Hogy az istenbe, ilyen nem szokott lenni, s hát fut szembe egy orosz katona, hogy megjött a parancs, mehetünk haza. Mondom, ezt mán sokat hallottuk, hogy szkoro dámoj, szkoro dámoj, de azt mondja az orosz, most már igaz, csak be kell vagonírozni, s mehetnek haza.
Egyenesen Máramarosszigetre irányítottak, ott volt egy kaszárnya, orosz parancsnokság alatt, ketté volt választva: az egyik felén az érkező foglyok, a másikon, akik mentek haza. Két hétig megfigyelés alatt tartottak, ott tudtuk meg, hogy ismét Románia lettünk. A gyülekezőnél táblák irányították a magyarokat, románokat, cseheket, mindenki oda ment, ahová akart. Engem is győzködött az egyik barátom, gyere te is Magyarországra, de hát én, szüleimnek egyetlen gyermeke s fiatal házas, hogy mehetnék Magyarországra?
Mindenkivel jött egy kartotéklap, a kibédi származású Dénes nevű barátommal odatett az orosz parancsnokság, hogy a kartotékokon levő neveket lemásoljuk három példányban. Azt mondták, ha ezzel készen vagyunk, mehetünk haza. Két nap s két éjjel dolgoztunk, volt ételünk, szivarunk, jelentettük, mikor kész voltunk. A törzsőrmester kérdezte, merre kell hazafelé mennünk, mondtam, én Brassóba, a másik Marosvásárhelyre. No, akkor mehetünk. Mondom az őrmesternek, van nekem itt öt falumbeli barátom, azok nem jöhetnének-e velem. Leírtam a nevüket, Nagybaconból hármat, Bodosból egyet. Na, aztán így érkeztünk haza. Behívtak a cserkuhoz Rákosra, jelentkeztünk, s kezdődött újra a civil élet.