Tanított a kolozsvári Református Kollégiumban, a csíkszeredai Római Katolikus Főgimná­ziumban, majd a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollé­giumban 1945–56 között. Dramaturgja volt a sepsiszentgyörgyi Állami Magyar Színháznak 1956–59 és 1965–69-ben, közben egy ipari szakiskolában is tanított 1959–65 között. 1969-től nyugdíjazásáig (1982) a megyeszékhelyi 2. számú líceum tanára.
Felsorolni is kevés a hely, mily sokat írt, alkotott a rendelkezésére álló nyugdíjas másfél évtizedében, az 1998-ban bekövetkezett haláláig sokunk kedves, szeretett és tisztelt magyar szakos tanár bácsija. Bár regényei, színművei közül egyet sem sikerült megszereznem, a Háromszék 1991. január 15-ei száma részletet közölt akkor még kiadatlan úti­naplójából. A segítségemre siető részlet címe: Tűnődés Velencében a magyarok szimfóniáiról és Márairól.
„Amit a kis hajó fedélzetéről láttam, minden képzeletemet felülmúlta. A négy kilométeres vízi bulváron tízszer kötöttünk ki, elfényképeztem egy tekercs filmet, gondolkozni nem volt időm, minden erőmet igénybe vette a temérdek szépség befogadása. A San Marcótól a Santa Luciáig négy kilométeres a vízi út, két partja tehát nyolc kilométer hosszúságú, nos, ámuló szemem elé perdült e távolságnyi hosszú palotasor. Ennyi remekművet egy sorban el sem tudtam volna képzelni. Egyik palota szebb a másiknál, egyik gótikus, a másik kora reneszánsz, késő reneszánsz, barokkos, akad eklektikus, de még romantikus is. A Rialto kőhídja negyvenöt méteres fesztávolságával remek látvány, de képről már annyi­ra ismerem, inkább a Sagredo család palotáját fürkészi szemem. Ott született ezer évvel ezelőtt egy Gerardo nevű kisfiú, akit ma Gellért püspök néven tisztel a magyar katolikusság és a magyar irodalomtörténet. Hát ebből a civilizált környezetből indult el a Szentföldre, hogy végül is megtelepedjék a mi, akkor még számára barbár tájainkon és szolgáljon egy eszmét, amelynek 1040. szeptember 24-én vértanúja lett, amikor is Vatáék a Kelen hegyről alágurították. Itt, Velencében értettem meg Márai makacs polgártiszteletét, mely ifjúkoromban ellenszenves volt nekem, aki a népi írók tején nőttem fel. Velence az ékes bizonyíték arra, hogy milyen csodálatos alkotásra volt képes a feudalizmus alól szabadult polgárság. Nem gondoltam, hogy az egykori Velencei Köztársaságba kell utaznom, hogy mélyebben megértsem Sagredo Gerardo-Gellért vértanúságának értelmét és Márai polgáröntudatát.” (1980).
Sombori tanár úrral onnan ,,indultunk”, ahol a Canal Grande kezdődik vagy véget ér, és ahol egymillió-kétszázezer tölgyfacölöpön állva dacol az idővel a Santa Maria della Salute templom, amelyet az 1630-as velencei pestis áldozatainak emlékére emeltek. És Temesvárra érkeztem gondolatban, az egyetlen igazi mártír, hős városba. A Béga-csatorna két partján elterülő megyeközpontba, amely 1212 óta írásos említéssel bír és az első Árpádok alatt állott már cölöpfalú földvára. Az első királyi várkastélyt 1318-ban Károly Róbert építtette. A török ellen megerősített várból indított hadműveletet Hunyadi János, majd fia, Mátyás 1458-ban. A 19. század végére a vidéki Magyarország legmodernebb városa. A világelső New York után két évvel, 1884-ben, Temesváron kezdték kiépíteni a városi villanyvilágítást.
Bár a Béga-parti megyeközpont szép parkjairól is nevezetes, jelenlegi polgármestere többet szeretne. A dubaji csodakertnek titulált botanikus kertet szeretné leutánozni. Na, meg az Észak-Olaszországban, az Adriai-tenger öblében, a velencei lagúna 118 szigetén elterülő város helyi közlekedésének kis hajókkal (vaporetto) és gondolákkal való lebonyolítását. A városvezető tervei szerint hét kis kikötő létesülne a Béga-csatorna hét kilométeres szakaszán. A hatóságok szerint a vízi közlekedés a járművek fenntartása és az üzemanyag szempontjából olcsóbb, mint a szárazföldi. A terv megvalósulni látszó utópia? Mercy Ferenc 1718-ban kezdődő mocsárlecsapolása, a folyó szabályozása, hogy rajta fát lehessen úsztatni, lám, sikerrel járt. És a Mária Terézia idején megépült tíz kilométer hosszú csatornát a Temessel összekapcsolva ideiglenesen hajózhatóvá lett a Béga folyó!