A ma árnyékmagyarja megmutatja, hogy van: a megalkuvás, a gyávaság, a közömbösség útja, mert valami elveszett azóta. Nem is kellett sok idő, még kétszáz esztendő sem, és amit évezredekig őrzött a magyar vér, az ma kezd feloldódni s eltűnni a nagy semmiben, amit európaiságnak – vagy bárminek – neveznek.
Szégyellem magam, Petőfi Sán­dor! Már leborulni sem tudunk sírjaitok előtt, mert nem érezzük szívünkben a késztetést... Már lassan semmit sem jelent nekünk az a lobogó, amiért katonáink a végsőkig küzdöttek, hogy ne jusson ellenség kezébe, szégyellem magam, mert himnuszaink éneklésekor már a szemünk sem ho­má­lyosodik el, mert nemhogy életün­ket nem adnánk a szabadságért, de még a kedvenc sorozatunkat sem adjuk... Szégyellem magam, mert felsikolt bennem a fájdalom, hogy értelmetlen volt meghalni ezekért a hitehagyott, hűtlenül elfajzott unokákért.
Keserű szájízzel állhatott az a pár száz, aki mert emlékezni a Székely Vértanúk Emlék­művénél Marosvá­sárhelyen. Ennyien vagyunk? Ennyit ér az egész? Hol a többi? Megéri bármit is tenni egy népért, aki nem akar önmagáért tenni? Vagy kell hagyni a tömeget belebutulni az agymosásba, s azokat menteni, akik ébredeznek? Akik még ma is úgy érzik, hogy a nemzetért, egy jelképért, a szabadságért, a zászlóért, ha kell, akkor igenis, meg kell halni.
Hol voltak a tanítóink, papjaink? Hol voltak azok, akiknek kötelességük lett volna ott lenni, bár egy gyertyagyújtás erejéig?
A sok száz csendőr némelyikének arcán gúnyos kis mosoly rebbent... S értettem az üzenetet: ezek vagytok ti, félelmetes magyarok? Ezek vagyunk – gondoltam.
Körülnéztem.
Láttam azokat is, akik nem tudtak otthon ülni, mert az a belső tűz nem engedte. S láttam a szemekben megvillanó lángot. Még ott van bennünk az, ami legyőzhetetlenné tette egykor a magyart. Csak meg kell keresni.
Nem a nagy számban volt sosem a mi erőnk, hanem a lélek erejében.
Jó lenne felébreszteni a magyar lelket, mert nagyon mély álomba merült, de a kis tüzek pislákolnak, s  felparázslanak ott, ahol még lehet.                  
G. E.