Mi, gyermekek – csetlő-botló tanítványai a brassói 6-os Általános Iskolában – keveset tudtunk sportolói pályafutásáról; jóformán csak annyit, hogy hazai szinten elképesztően sokáig (talán másfél évtizedig) volt verhetetlen. Néhány ízes történet azonban közszájon forgott róla: felfedezése és egyik legnagyobb győzelme is legendává vált. Nem kutattuk ezek valóságtartalmát: fenntartás nélkül elhittük, hogy így történtek. Első edzője állítólag arra figyelt fel, hogy milyen erősen, ügyesen hasogatja a fát a kislány az udvaron; egy nemzetközi síversenyt pedig állítólag úgy nyert meg, hogy a vihar miatt leálltak a felvonók, és vetélytársait kikészítette, hogy gyalog kellett felmászni a hegyre. Ez nyilván nem igaz: érmek, győzelmek hosszú sora bizonyítja, hogy nem az egyszeri szerencse kedveltje volt. De jellemző volt rá ez a „fütyülök a szélre” hozzáállás. Mesélték azt is, hogy a tányér levest egyik kezével körbefordította anélkül, hogy kiloccsanna. Ezzel a mutatvánnyal az egyik nyáron sok vizet szétfröcsköltünk, hiába...
Frissességét, harci kedvét nyugdíjas korában sem vesztette el: a Keresztény-havas alkalmi közönsége nemegyszer lepődött meg azon, hogy a pályán utolérhetetlenül könnyedén leszáguldó, formás hölgynek a síszemüveg alatt ráncai vannak...
Utólag borzasztó pazarlásnak tűnik, és a kommunista hatalom fonák értékrendjére is rávilágít, hogy egy ilyen nagyságrendű bajnokot – akinek tudását, tapasztalatát bizonyára sokkal jobban lehetett volna kamatoztatni a versenysportban – egyszerű tornatanári napszámra kárhoztattak. Ez ugyan inkább a rendszer vesztesége volt, mert Miklós Ilona emberi tartását, humorát e félreeső helyen is megőrizte, nekünk pedig nagy ajándék volt egy ilyen pedagógus. Volt benne valami, amitől a legügyetlenebb tornász is szerette, és a tanárszomorító vagányok is tisztelték. Mégis ki-kiábrándítottuk néha: de elkomolyodott arcáról nem annyira haragot, inkább csalódottságot olvastunk le – amiatt, hogy nem a legjobbat próbáljuk kihozni magunkból, hogy nem akarunk felnőni emberi rangunkhoz.
Az egyik legjobb leckét nem tornaórán, hanem egy vakációban, a Bâlea-tónál kaptam tőle. Reggeliben mindenkit kivezényeltek sípályát taposni, ami gyermekként keserves robotnak tűnt. Próbáltunk kibújni alóla, lassan és kényszeredetten mozogtunk, mindenre panaszt tettünk – nála is, akinél lélekölő iskolai napokon sokszor találtunk megértésre. De ezúttal kinevetett. Azt mondta, üljünk le nyugodtan búsulni, amíg mások előkészítik a terepet. Sütött a nap, körben ragyogtak a hegyek, ő lendületesen taposott tovább, nagyokat kacagott az ismerősökkel, és ránk se hederített többet. Leforrázva álltunk be a sor végére, nekikeseredve próbáltuk tartani a ritmust. Jól elfáradtunk, mire a több száz méteres lejtő tetejére értünk, de rosszkedvünk észrevétlenül elpárolgott. És hirtelen megszépült a világ...
Hihetetlen számomra, hogy ezt a minden tekintetben kiemelkedő sportolói teljesítményt a családon kívül szinte csak a pályatársak, barátok ismerik, még a téma iránt érdeklődőknek is csak halványan rémlik, hogy Miklós Edit előtt is volt nekünk nemzetközi szinten jegyzett síversenyzőnk; a világhálón alig találni róla valamit magyarul, románul hosszabb kereséssel mindössze morzsákat, pedig szülőföldjének és az országnak is bőven hozott dicsőséget. Egy Miklós Ilonáról elnevezett tornaterem, sípálya, klub vagy kupaverseny kiküszöbölhetné ezt a csorbát, és segítene elevenen tartani azt az örökséget, amire méltán büszkék lehetünk.