Őseink tudtak harcolni. Rengeteg csatát megnyertek, de háborút Mátyás király óta nemigen. Vajon mit szólna igazságos királyunk, ha látná Magyarországot, ahogy ebek harmincadjára kezdetben a törökök, majd az osztrákok kezére került, majd később mivé vált?
Vereséget szenvedtünk a törököktől (1526), aztán jöttek az osztrákok megszabadítani a török uralomtól, majd ők kezdtek uralkodni felettünk. A győztesnek nem nevezhető Rákóczi szabadságharcban II. Rákóczi Ferenc a hazáért, szabadságért harcolt. Utána száműzetésbe vonult Mikes Kelemennel együtt. Örvendhetnek, hogy bár az osztrákokat nem győzték le, de azok már csak egy kis részét uralják Magyarországnak, azt, amit az első világháború után nekik adtak.
A szabadságharcot 1848-ban tovább folytattuk, nem engedtünk a negyvennyolcból. Európától kaptunk biztatást, de segítséget nem. Azt viszont az osztrákok kaptak az orosz cártól, és leverték a forradalmat. Petőfi Sándor elmerenghet: vajon ő ilyen Világszabadságért áldozta életét? Csodálkozna-e, hogy Sepsiszentgyörgyön még utcát sem sikerül elnevezni róla, és az Ispán-kútnál, Fehéregyháza mellett néha meggyalázzák emlékművét? És Gábor Áronunk a kökösi hídnál vajon mit gondolt? A forradalmárok a szabadságért, testvériségért, egyenlőségért harcoltak. Vajon ilyen szabadságot képzeltek el? Mert egyenlőség, testvériség nemigen van.
Kossuth apánk is foroghat sírjában, látván magyar népe későbbi állapotát. Negyvennyolcban még tudták, hogy mit kíván a magyar nemzet. Ma már alább adtuk. Az anyaországon kívül élő magyarok csak egy csendes, békés helyet szeretnének a nap alatt, amit hazájuknak tekinthetnek, de ez sem nagyon adatik meg nekik.
A magyarok még két vesztes háborúban harcoltak. Az első után volt egy forradalmuk, az őszirózsás, így a béketárgyalásokon helyzetünk még kevésbé volt rózsás. El is ajándékozták utána Magyarország kétharmadát a szomszédoknak magyarostul, mindenestül. Aztán jött a második világháború s az oroszok 1944-ben, és úgy felszabadították Magyarországot, hogy még 46 évig ott maradtak. Közben levertek egy másik forradalmat, az ’56-ost is. Akkor is a magyarok mellett állt a fél világ, de nem segített senki.
Mit szólnának egykori őseink, hőseink mindehhez? Mit tudnának mondani arról, hogy a Vajdaságban magyarok ezreit végezték ki a „hős” jugoszlávok 1945-ben? Vagy arról, hogy Csehszlovákiából ugyanakkor kitelepítették a magyarokat? Mit szólnának ahhoz, hogy az erdélyi nagyvárosok, ahol többségben éltek a magyarok, most ősi román városok lettek, és a kincses Kolozsvár nevét magyarul kiírni sem szabad? Vagy az egykori Székelyvásárhelyen nem lehet felvonulást rendezni a székely szabadság napján. És a többi jogfosztásról mi lenne a véleményük?
Vajon megérte a sok harc, küzdelem? Mi most azt mondjuk, megérte. De vajon ők mit gondolnának, ha látnák mindezt? Lehet, azóta tanultak volna más nemzetek példájából. Rájöttek volna, hogy kevesebb harccal, jobb helyezkedéssel, mindig a győztesek mellé állással több eredményt értek volna el?
Mert a világpolitikában is a cél szentesíti az eszközt. Vagy: a politikában, akár a labdarúgásban, a végeredmény számít.
